Az embernek legyen mondanivalója

Darvasi László: Tulajdonképpen akkor érzem jól magam, ha éppen benne vagyok a munkában, és ez most megvan

Kozma Rita

2015. szeptember 8., 17:58

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A Kanizsai Írótábor díszvendége a számos irodalmi díjjal kitüntetett Darvasi László író volt, akinek több verseskötete, novellagyűjteménye jelent meg. Első regénye, a Könyvmutatványosok legendája 1999-ben jelent meg, majd tíz évvel később 2009-ben született meg az egyik legismertebb műve, a Virágzabálók. A két mű között pedig a kisprózái mellett gyermekirodalmi alkotásai is jelentek meg. Köztük a Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború, a Trapiti és a borzasztó nyúl, legutóbb pedig a Pálcika és A 3 emeletes mesekönyv. Emellett pedig Szív Ernő álnéven is publikált, de találkozhatunk írásaival a többi között a Délmagyarország, valamint az Élet és Irodalom hasábjain is.

Hol tartasz, hol tartunk? Ez az írótábor minden évben felvetett kérdése. Hol tart most Darvasi László?

– Ötven fölé kerültem, s valahogy ez nagyon furcsa érzés, olyan mintha elég sok lenne még hátra, de már az ember azt is érzi, hogy ez mégsem olyan sok. Minden gyorsabban múlik, az időnek lesz egy másfajta mozgása, mint korábban volt. Azzal, amit megírtam, meg azzal, amit elértem az irodalomban, nem azt mondom, hogy elégedett vagyok, de nincs bennem sérelem, nincs bennem vád, nincs bennem semmiféle olyan érzés, hogy valamit elmulasztottam volna. Ami történt, az jól van így. Még meg akarok írni egy-két könyvet, regényen is dolgozom, mesekönyveken is fogok dolgozni, novellát is akarok írni. Tulajdonképpen akkor érzem jól magam, ha éppen benne vagyok a munkában, és ez most megvan. Tehát munkából jövök, munkába tartok.

A líra már nem foglalkoztatja?

– Nem, a líra beleköltözött a prózába. Nem tudok már verset írni. Próbálkoztam titokban, éjfél után néha, de nem ment. A regényírásban, amikor két-háromszáz oldalnál tartok, és még nem látom a végét pontosan, az a kiszolgáltatottság, az a félelem, az a kalandvágy, az az izgalom, hogy úristen, hogy fogom tudni ezt megoldani, az a várakozás, annál jobbat nem tudok. Imádok kisprózát írni, rengeteg novellát írtam, de a regény írásához hasonlót soha nem éreztem.

Így volt ez a Virágzabálók esetében is? Nem volt meg előre a koncepció, hogyan fog végződni a történet?

– Nem tudtam pontosan, hogyan fogom befejezni. Az öt nagy ciklust párhuzamosan írtam, néha egy-egy történés, esemény ismétlődik, csak más-más szereplő, az aktuális ciklusfőszereplők szemszögéből írtam meg. Azt tudtam, hogy az árvízig megyek el, addig mesélem a történetet, de nem tudtam, mi lesz a szereplők sorsa. Arra emlékszem, hogy eszembe jutott, mi lenne, ha úgy írnám meg, hogy nem történik meg az árvíz, hanem a hőseim így szépen belefolynak valamilyen álomvilágba. S az a Szeged ugyanúgy él tovább, mint a mai.

A műveiben megfigyelhető ez a fajta kettősség, hogy megvan a történelmi háttér, de a fikció az mindig fölényben van.

– Szeretem összemosni ezt a két dolgot. Az élők között legendafigurák állnak, holtak járnak, elhunytak szellemei jönnek elő. Mágikus realizmusnak szokták nevezni, én inkább egy legendaszerű álomvilágnak hívom, ebben érzem jól magam. Az irodalomban a fikciónak abszolút fölénye van a történelemmel szemben.

Beszéljünk egy kicsit a gyermekirodalomról. Hogyan született meg a méltán sokat dicsért Trapiti?

– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor Berlinben voltam, arra gondoltam, a fiam nemsokára iskolába megy, és ha megtanul írni-olvasni, akkor ez legyen az első könyve az életben, amit elolvas. Hozzáteszem, azóta sem olvasta el, csak hatvan oldalig jutott, legfeljebb majd az unokámnak elolvassa. Ez a gondolat mozgatott, és nagyon jó volt írni. Valamelyik nap jutott eszembe, hogy amikor írtam, eltörtem az ujjam, és még gipszben is jó volt írni, nem foglalkoztam sem a fájdalommal, semmivel. A Trapitinek azóta már megjelent a második része is, de most, ha befejezem ezt a regényt, amelyen épp dolgozom, akkor szinte rögtön nekikezdek egy harmadik Trapiti-regénynek. Már érik bennem.

 Trapiti kíséri?

– Hűséges típus vagyok. Nehezen engedek el egy formát vagy szálat. A nagyregényeim is kicsit testvérei egymásnak. Ebben az új, készülő regényemben is fel fognak tűnni majd az első regényemnek a szereplői, a könyvmutatványosok, egy részletben éppen csak bevillannak. Az nagyon fontos, hogy az embernek legyen mondanivalója, hogy meg tudja újítani azt a formát és tartalmat, amit egyszer már megteremtett. Azt gondolom, a Trapitinél még van lehetőség. Még egy Trapiti-regény bennem van. Annyit elárulok róla, hogy kafkai lesz. Eddig is igyekeztem olyan gyerekkönyvet írni, amiben egyetlen pofon sem csattan el, nincs benne agresszió olyan módon, mint ahogy a mesékben nagyon sokszor, például a Harry Potterben. A Trapiti szelídebb, de azért a félelem, az elhagyatottság benne van. A Trapitiben a mindent elfelejtő mese nekem a holokauszt. Ahol minden ugyanúgy van, nincs múltad, nincs jelened és nincs jövőd, a sorstalanság, ahol nincsenek meséid, az a végső stádium.

Mit lehet tudni a készülő új regényről?

– A történet 1728-ban, a boszorkányégetések idején Szegeden játszódik, ahová egy szerelmét gyászoló költő, egy könyvkereskedővel, egy szörnyszülöttel és egy bolond fiúval érkezik, és belekeveredik a boszorkányperbe. Ennyi.

Mi a helyzet Szív Ernővel?

– Szív Ernő nem pihen, nem is pihenhet, rendszeresen ír, heti két-három írást ad le különböző lapoknak. Az írásaiból tíz könyve ott van a fiókban, pontosabban a számítógép fiókjában. Ha egyszer Szív Ernő nem fog élni, és kiadják a könyvét, akkor lesz mit kiadni. Ciklusok, tárcák, mit jelent a kóstolás, mit jelent tarhonyát főzni, lehet-e sütés-főzés közben inni, vannak úgynevezett kisbeszédei a lépésről, a foltról, a szakadásról, a törésről, ezekről az apró, lényegtelen dolgokról.

 Mennyire befolyásolja az írásait az, hogy éppen hol van? Szükségét érzi-e annak, hogy időnként elmenjen Magyarországról?

– Egyre kevésbé érzem már szükségét, egyre nehezebben utazom el. Amikor először mentem hosszabb időre Berlinbe, akkor kezdtem el írni szegedi barátom haláláról, Baka István költőt gyászoltam, a Virágzabálókat nagyon sokat írtam New Havenben, New Yorkban a 125. utcában, Berlinben egy gyönyörű tó partján, Budapesten. Ha bele kezdek egy munkába, lehetek bárhol a világon. Kórházi ágyon is írtam tárcát. Leteszem a gépem, veszek egy nagy levegőt, és írok. Van, akinek szoknia kell a környezetét, nekem nem.

Mi az, ami itthon tartja?

– A félelem. A világtól való félelem, sok mindent láttam, amit lehetett látni, amire kíváncsi voltam, azt megnéztem. A félelem tart itthon, és az, hogy szeretem az országom. Bár nem ilyennek képzelem el, mint amilyen most, és ami felé most halad, de minden hülyeségével, bajával együtt szeretem.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége