Néhány nappal ezelőtt, egy délutáni történet.
A magyarkanizsai buszmegállóban sírdogál egy láthatóan migráns fiú. Kamasz, 15-16 évesnek nézem. Kérdezzük tőle, mi a baja?
Többször visszaküldték a magyar határról, és neki muszáj eljutnia Németországba – válaszolja tört angolsággal.
– Ausztria nem jó?
– Nem, nekem Németországba kell eljutnom.
– Miért?
– Mert az imám azt mondta, hogy csak akkor leszek igazi férfi, ha az ottani imámnál jelentkezek.
Európa, mint tudjuk, nem férfijellegű. Valaha egy gyönyörű nő volt. A legenda szerint Zeusz a föníciai király lányát egy hófehér bika hátán szöktette meg a déli tengerekre. Hófehéren – tartja a klasszikus rege. Most, ugyanezen déli irányból immáron egy kreolbarna és fekete bika hátán úszik felénk egy másmilyen Európa rémképe. Jön az a sötét bika, hátán milliónyi szerencselovaggal, vízen, de szárazon is, a határokon áttiporva. Baljós a hörgése. Fújtat, s porfelleget kavar. Amerre jár, hódít, káosz a nyomában. Az ókontinens vezetői meg csak nézik, bámulnak bután, mint léggömbárus a nyílzáporban. Nekik sosem volt imámjuk, aki férfivá avathatta volna őket. Európa nyakkendős tamburamajorjainak nem volt papjuk sem, aki az élet ügyes-bajos dolgaiban néha eligazította volna valamelyiküket. Egyáltalán: hitük sem volt soha, mert a vallást, a kereszténység tanítását, azt a bizonyos tíz rövid parancsolatnyi ethoszt mint meggyőződést már jó régen kiiktatták. Így, alapelvek, erények híján sosem tudtak férfias, vagyis helyes döntéseket hozni. Az igazságra igent mondani, a hazugságra pedig nemet. Helyette maszatoltak. Észjárásukból ennyire tellett. Kenték a dolgokat, mint a lekvárt. Ma és tegnap is összeültek a kerek asztal körül, és a saját fejükből kipattanó ötletmagvakat hintették szerteszét. Ez a „mindazonáltal”, „ugyanakkor”, „másképp szemlélve” és a „mindamellett” politikailag korrekt, de kiherélt agyszüleménye. Ezen széjjelszórt elképzelésszemek egyike sem szökkenhet szárba – hisz képtelen megfoganni az, ami eleve nemtelen dologtól származik. Ráadásul, pont az említett kompániának köszönhetően Európának alapja sincs már, amelyben bármi kifejlődhetne, értelmes irányelvként termékeny jövőt sugallva. Kicsinyke esélyt. Egyetlen búzaszemnyi reménységet.
Az elhullatott, élettelen ötletmagvak mégsem vesznek kárba. Ebből élnek azok a szalonjogvédők, akik a valóság nevű nagybácsitól ugyanúgy rettegnek, mint attól, hogy a falusi temetőben randalírozó csőcseléktől zaklatott királyhalmaiaknak a szemébe nézzenek, hogy értelmes választ adjanak a feldúlt Kanizsa központja miatt elkeseredett polgároknak, vagy megmagyarázzák a horgosi gazdáknak a letarolt vetéseiket, gyümölcsösüket megtekintve, miért vonatkoznak más szabályok az ide érkezőkre. Hogyan engedhetik egy idegennek azt, amit egy itt élőnek sohasem szabadott? Ha a törvény egyforma jogokat biztosít, akkor minket, bácskai magyarokat miért büntetnek pénzbírságra – minapi, hétvégi példákkal tanúsíthatóan –, ha személyi igazolvány nélkül megállítják valamelyikünket közterületen, és mi van azokkal, akik héthatáron átkeltek mindenfajta okmány nélkül?
Sok mindent jól tűrök. Sok tekintetben vagyok elnézőbb az átlagnál. De a cselekvésképtelenségből fakadó rendetlenséget nem bírom. Bosszant a lustaság. A dolgokhoz való Pató Pálos hozzáállás.
Azt a buszmegállóban picsogó arab suhancot persze nem érdekli, hogy nekünk, itt élő, keresztény szellemiségben nevelkedetteknek mi a jó. Egyet tud, egy cél lebeg a szeme előtt: Németországba vágyik. Férfi akar lenni, sok millió társával együtt. Majdnem biztos vagyok benne – sikerülni fog neki. Mert Európa túlontúl langyossá lett. A szemünk előtt veszejtette el értékeit, s azontúl, hogy férfivá talán sosem tudott válni, immáron a női mivoltában is hagyja magát meggyalázni.
Szerbiából, annak északi csücskéből szemlélve a történéseket furcsa déja vu érzésünk támad. A néhai Jugoszlávia összeomlásakor hasonló szelek fújtak. Ismerős a válság összes tünete. Amikor öndefiníciójától fosztja meg magát egy közösség.
Már zajlik a háború. Nyugaton a helyzet egy ideje állandóan változik. Egyre rosszabb lesz, mert hagyjuk.
Úgyhogy nekünk, délvidéki magyaroknak legvégül két lehetőségünk marad.
Vagy magunkra hagy végképp bennünket a politikumunk, párthovatartozástól függetlenül szétforgácsolódik az a kiváltságosnak tudott, valójában tehetetlen és tehetségtelen, önös érdekeitől elvakult réteg, amely mindmáig az elitünknek hiszi magát – és akkor majd leszámolunk egy illúzióval.
Vagy nem. És továbbra is a sorsunk legfőbb alakítói akarnak lenni.
Mindkét eshetőség egyaránt lesújtó. Egyaránt félelmetes.
