2024. március 19., kedd

Vihar: tények az akcióról

Közeleg a Vihar hadművelet sikeres végrehajtásának húszéves évfordulója, ami egyesek számára a szerb történelem egyik legszomorúbb időszaka, mások számára pedig a horvát történelem példa nélküli győzelme, ezért nem lenne rossz visszaemlékezni bizonyos tényekre. Amíg még nincs késő.

1.

Négy évvel a Vihar hadművelet megkezdése előtt a Jugoszláv Néphadsereg tagjaiból, az Állambiztonsági Szolgálat egységeiből, helyi rendőrökből, területvédelmisekből és a Drina meg a Duna két partján verbuválódott különféle félkatonai alakulatok tagjaiból álló szerb katonai erők Horvátország területének jelentős részét elfoglalták abban az időben, amikor az még nem volt nemzetközileg elismert állam. Nem is vonultak ki innen (leszámítva néhány helyet, onnan is csak kényszerből) akkor sem, amikor 1992-ben a Horvát Köztársaságot elismerték. Attól a pillanattól kezdve, amikor Horvátországot nemzetközileg elismerték, minden katonai akció, amely az elfoglalt területek visszaszerzésére irányult, legitimmé vált. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szerbek által ellenőrzött területeket teljesen megtisztították a horvátoktól és más nem szerb lakosságtól, a Vihar, vagy más felszabadító katonai hadművelet nem csak katonailag legitim, hanem erkölcsileg igazolt is lett.

Horvátország területén 1991-ben, a szerbiai Állambiztonsági Szolgálat szervezésében, amely mögött Slobodan Milošević állt, három úgynevezett szerb autonóm körzet alakult: a Krajina Szerb Autonóm Körzet, a Nyugat-Szlavónia Szerb Autonóm Körzet és a Szlavónia, Baranya és Nyugat-Bácska Szerb Autonóm Körzet. Az 1992-es év elején ezek Krajinai Szerb Köztársaság néven egyesültek, ami előtt, annak ideje alatt és utána is bűncselekményeket követtel el a horvát és más nem szerb nemzetiségű lakosság ellen. Ezen nem akármilyen bűncselekmények voltak, széleskörűek és szisztematikusak, pontosan kiterveltek és alaposan végrehajtottak. Tömeges gyilkosságokat jelentettek, mint amilyen a vukovári Ovčara birtokon történt, Lovászon, Nadinban, Erdődben, Daljon, Baćinban. A tömeges gyilkosságok helyszíneinek listája hosszadalmas. Emellett a horvát és más nemzetiségű civileket kínozták, zaklatták, legjobb esetben is megfélemlítették. Vagyonukat elrabolták és tönkretették. Mindezt egyetlen céllal: hogy ne maradjon más választásuk, mint a távozás. A Krajinai Szerb köztársaságot így sikeresen megtisztították etnikailag és legkésőbb 1993-tól kezdve ott szinte csak szerbek éltek.

2.

Egy olyan helyzetben, amikor a Horvát Köztársaság nem ellenőrizte területének jelentős részét, amelyet emellett etnikailag is megtisztították, került sor a Vihar katonai hadműveletre. A művelet katonai céljához – miszerint a terület kerüljön vissza oda, ahova tartozik, tehát Horvátországhoz – nem lehet semmit hozzáfűzni. Ezt a hágai ügyészség sem tette meg soha, világosan rámutatva a Gotovina, Čermak és Markač tábornokok elleni bíráskodás során a következőkre: Nem vitatható Horvátország joga, hogy vissza integrálja Krajinát saját nemzetközileg elismert határain belülre. A Vihar hadműveletnek azonban még egy célja volt, ez pedig a szerb polgári lakosság elkergetése és visszatérésük megakadályozása.

3.

Ez a „még egy cél”, akár elsődleges volt, akár mellékes mindenképp vita tárgya lehet és az is. Nem csak a szerb és a horvát állam képviselői között, hanem a hágai törvényszék bírái között is, akik a horvát tábornokok ellen folytatott perben első fokon (három-nulla arányban) kihirdették, hogy létezett bűnügyi társulás a szerbek Krajinából való elkergetésére, majd a fellebbezés során ezt a záradékot (három-kettő arányban) megsemmisítették. A Fellebbviteli Tanács enyhén szólva is ellentmondásos döntése nem képezi ennek a szövegnek a tárgyát, viszont ez a döntés sem bírálta felül az első fokú tanács megállapítását, miszerint a szerbek ellen követtek el bűntényeket és azt sem, hogy ezek széleskörűek és szisztematikus jellegűek voltak. Az első fokú döntést legrövidebben, négy tényezőcsoport alapján hozták meg: a) Franjo Tuđman és a legmagasabb rangú horvát állami tisztségviselők brioni tanácskozásának jegyzőkönyve alapján, b) a krajinai falvak és városok válogatás nélküli lövetése alapján amelyre 1995. augusztus 4-én és 5-én került sor, c) azon szerbek meggyilkolása és kínáza alapján, akik nem voltak hajlandóak lakhelyük elhagyására illetve a távozottak vagyonának megsemmisítése és szétrablása alapján és d) az elmenekült szerb civilek visszatérésének adminisztratív és gyakorlati intézkedésekkel történő akadályozása alapján. Ilyen volt az a döntés, amelynek értelmében elkobozták a visszatérők vagyonát, ha azt nem jelentik be a horvát hatóságoknak 30 napon belül, ugyanakkor nem volt lehetőségük arra, hogy horvát dokumentumokhoz jussanak, és ezzel visszatérjenek Horvátországba.

A horvát hadsereg és rendőrség ilyen fellépésének eredményei azonosak voltak azzal, amit négy-öt évvel korábban sikerrel valósítottak meg a Krajinai Szerb Köztársaság vezetői belgrádi parancsadóikkal és segítőikkel együttműködve, ez pedig Krajinai etnikai megtisztítása. Valami hasonló megállapításra jutott a Hágai Nemzetközi Bíróság is, akik azon ítéletükben, amelyben elvetették a népirtásra vonatkozó szerb-horvát vádat és ellenvádat, amikor kimondja, hogy a horvát politikai és katonai hatalom a krajinai szerbek exodusát „nem csak valószínű, hanem kívánatos” forgatókönyvnek is minősítették, mint ahogy azt is, hogy a szerb civilek távozása „a Vihar hadművelet közvetlen következménye”.

4.

Akármilyenek is a nemzetközi bíróság ítéletei, még ha nem is lenne ilyen, senki értelmes nem állíthatná azt, hogy 1995 augusztusában a szerbek ellen nem követtel el bűncselekményeket. Az eddigi 19 és a mostani huszadik évfordulóról való megemlékezéssel az a probléma, hogy a horvát állam és legmagasabb rangú vezetői – legyenek azok annak a pártnak a tagjai, amely a hadműveletet végrehajtotta, vagy szociáldemokrata utódaik – a legkisebb jelét sem adják annak, hogy tiszteletben tartanák a szerb áldozatokat, hogy lerónák kegyeletüket előttük és őszintén bocsánatot kérnének az akkori horvát intézményeknek a szerb civilekkel szembeni fellépéséért. Tegyük még hpzzá, hogy a Vihar idején elkövetett bűncselekmények nyomán olyan kevés eljárás indult, hogy megemlíteni is szégyen, de álljon itt: eddig összesen három eljárás indult hét vádlott ellen, akik közül egyet ítéltek el.

Amikor ilyen helyzetben Vesna Pusić külügyminiszter kijelenti, hogy Horvátország a Viharról való megemlékezéssel „senki tragédiáját” nem ünnepli, szavai nem hangzanak meggyőzően mindaddig, amíg az állam nem tesz erőteljes lépéseket ezen tragédia enyhítésére. A folyamatban lévő perek felgyorsításával azok ellen akik a tragédiát okozták és ami nem kerül semmibe, az áldozatok előtti főhajtással, ha máskor nem, legalább a Vihar hadművelet évfordulója alkalmával. Kezdve a huszadiktól.

A másik oldalon Szerbia képviselői a Vihar idején történeteket napi politikai céljaikra használják fel, nem különösebben tartva magukat a tényekhez és hanyagolva a hadművelet körülményeit is. Így, Aleksandar Vučić kormányfő a „második világháború utáni legnagyobb európai etnikai tisztogatásról” beszél, elhanyagolva a realitást, hogy hasonló mértékű etnikai tisztogatások történtek nem sokkal korábban a horvátok soraiban majd Boszniában a bosnyákok és a horvátok soraiban, mindez pedig az akkori politikai szövetségesek szervezésében azon párt csetnik egységeinek részvételével, amelynek a kormányfő a vezetőségében volt. Azt sem kellene elfelejteni, ha már az arányokról beszélünk, hogy abban az időben, amikor Vučić 1999 folyamán nyugodtan ült miniszteri székében, Koszovóról legalább 700.000-800.000 albánt kergettek el. Vagyis, háromszor annyit, amennyi szerbet a Vihar idején és ez is egy olyan bűncselekmény volt, ami Európában a második világháború után történt. A mások ellen elkövetett bűncselekmények elhallgatásával és a szerbek elleni bűntények felnagyításával és ennek a ténynek a felhasználásával a szerbiai hatalom politikai leszámolásai során igazából a krajinai áldozatok tisztességét sértik.

5.

Végül pedig, de nem kevésbé fontos, említsük meg az úgynevezett nemzetközi közösség hozzáállását, amelynek élén a németek állnak. Ők, a horvát-szerb egymásnak feszülést figyelve, a Vihar okán, úgy döntöttek, nem avatkoznak be és nem küldik el saját képviselőiket az évforduló megünneplésére. Holnap pedig – ahogyan egykoron azt Tadić és Josipović esetében tették, most pedig Vučić és a háromtagú boszniai elnökség esetében – rákényszerítik Szerbia és Horvátország képviselőit, hogy fogjanak kezet, mosolyogjanak a kamerába és meséljenek meséket a megbékélésről a spliti strandon és a belgrádi Mihajlo kenéz utcában. A múlt felemlítése nélkül, persze. Ehelyett, a németek, amerikaiak, britek és mások jobban tennék, ha csomagolnának, elmennének a Vihar húszéves évfordulójára, lerónák kegyeletüket a szerb áldozatok előtt és ezzel leckét adnának mindkét ország vezetőinek.