Épp a terrorellenes törvényt tárgyalták a tunéziai képviselők, amikor dél körül szó szerint beütött a mennykő. A parlamenttel egy épületben lévő és a turisták körében népszerű tuniszi Bardo Múzeumban ropogni kezdtek a fegyverek: két férfi Kalasnyikovval tüzet nyitott a látogatókra, és túszokat is ejtettek. A 2,5 órás drámának a terrorelhárítók vettek véget. A véres múzeumi napon (március 18-án) azonban meghalt huszonkét külföldi turista és egy túszmentő, a támadókkal szintén végeztek.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A Szíriában és Irakban kalifátust működtető szélsőséges szunnita Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet sietve üdvözölte és magára vállalta a merényletet, amelyet már 2014-ben kilátásba helyezett, több másik vérfürdővel együtt. Nem beszélt mellé, a márciusi merényletet nemrég még kegyetlenebb követte.
A Bardo Múzeum elleni támadás végrehajtóival együtt – egy vélhetően líbiai dzsihadista táborban – kiképezett fanatikus iszlamista fiatal június 26-án a tengerparti Szúsza idegenforgalmi város egyik előkelő szállodájának strandján lemészárolt 38, többségében brit turistát. A tragédia után maga Habib Eszid tunéziai kormányfő ismerte el, a rendőrség nem likvidálta elég gyorsan az elkövetőt.
Az új terrorellenes törvény tehát nem bizonyult elég elrettentőnek, ahogy a márciusi terrorista akció után életbe léptetett biztonsági intézkedéssorozat sem, amellyel a politikai vezetés a helyieket és a külföldieket arról igyekezett meggyőzni, hogy nincs mitől tartani. Tunisz, a tengerparti üdülővárosok és más települések utcáira rendőrök tömegeit vezényelték, hogy védjék a 11 millió lakosú észak-afrikai országot, idegenforgalmi jó hírével együtt. A turizmus ugyanis az állam fontos bevételi forrása. Az ágazat csaknem 400 ezer embernek biztosít munkát, s a bruttó hazai össztermék több mint 15 százalékát adja. Ha összeomlik, jelentős veszteségeket okozhat az országnak, és tengernyi munkahelyet, illetve családot sodorhat veszélybe.
A szúszai merénylet másnapján a kormány rendkívüli biztonsági intézkedésekről döntött, egy héttel később pedig már szükségállapotot hirdetett ki. A határokat is fokozottan ellenőrzik, sőt, a kormány a múlt héten jelezte: az év végéig 160 kilométer hosszú falat húznak fel a Líbiával közös határon, hogy így is védjék Tunéziát a terroristák beszivárgása ellen.
A helybeliek és a turisták szintén sok segítséget nyújtottak a legkritikusabb napokban: a szúszai merénylet után – a rendőrség kiérkezése előtt – a helyszínen tartózkodó tunéziaiak láncot alkotva próbálták elvágni a menekülő gyilkos útját. Július 3-án pedig mintegy ezer tunéziai és külföldi vendég vacsorázott együtt a főváros utcáin. A szokatlan rendezvényt a muszlim, a keresztény és a zsidó felekezetek képviselői együtt nyitották meg.
Koccintani sok mindenre lehetett, de leggyakrabban alighanem a biztonság megteremtésére tett erőfeszítések sikerére és az ország gazdaságának egészségére kellett poharat emelni. A két terrortámadás ugyanis nemcsak a nyugalmat borította fel, hanem súlyos csapást mért a gazdaságra is.
Pedig a térség országain 2011-ben végigsöpört diktátorbuktató eseménysorozat, vagyis az arab tavasz első állomásaként ismertté vált Tunéziában viszonylag jól alakultak a dolgok. Sikerült intézményes keretek között rendezni a politikai átmenetet. Tavaly ősszel (a 2011-es fordulat óta először, demokratikus keretek között) parlamentet és államfőt választottak; a legitim (koalíciós) kormány az idén kezdte meg működését. Óriási dolog ez arrafelé, ahol az arab tavaszt átélt államok egy részében – így Líbiában, Szíriában és Jemenben – továbbra is kaotikus és háborús állapotok uralkodnak. Ezekben az országokban ráadásul egyre nagyobb a befolyása a fanatikusokból verbuválódott IÁ-nak.
Igaz, a politikai fordulatot a gazdaság rendkívül megsínylette: a növekedés megállt, a munkanélküliség éppoly magas, mint 2011 előtt. A társadalmat szociális problémák is gyötrik, a megélhetés egyre nehezebb, drágább. A bizonytalanság és a rossz közbiztonság miatt a korábban virágzó turizmus sem a régi már.
Sokan az átalakulásnak eddig csupán a hátrányait érzékelték. Mások a társadalom peremére szorultak; egy részük radikalizálódott. Az országot 23 évig irányító Zin el-Abidin ben Ali elnök 2011-es megbuktatása óta rengetegen kiábrándultak az új rezsimből, mert sokkal rosszabbul élnek, mint azelőtt.
Ennek ellenére Tunézia az elmúlt években a béke oázisaként működött. Bár itt is erőre kaptak a szélsőséges iszlamista szervezetek, amelyek sok merényletet hajtottak végre világi, baloldali politikusok és közéleti személyek ellen, a térségben tapasztalható hatalmas felfordulásnak nyoma sincs az országban. A hirtelen érkezett demokráciában azonban az új vezetés nem tudta, mihez is kezdjen a radikális iszlamistákkal, akiket korábban Ben Aliék kíméletlenül üldöztek.
A szomszédos Líbiában közben az állam szétesett, káosz és fegyveres bandák uralkodnak. A szélsőségesek itt kedvükre képzik ki a csalódott embereket, akik között külföldiek – így tunéziaiak – is szép számmal akadnak. Becslések szerint az IÁ oldalán már csaknem háromezer tunéziai harcol Irakban és Szíriában. A tuniszi és a szúszai merénylet azonban annak bizonyítéka, hogy a hazájukra is „figyelnek”.
