2024. április 26., péntek

Falusi demokráciánk

Hajdanában, a szocializmus idején a polgárok gyűlése – kis településeken falugyűlés – jelentett olyan színteret, ahol bárki elmondhatta a véleményét arról, hogy merre és miként épüljön járda, melyik utat kellene kiaszfaltozni, ki működtesse a művelődési házat, melyik szervezetet mennyi pénzzel kellene segíteni, bevezessék-e a helyi járulékot, s ha igen, mire költsék a pénzt. Természetesen voltak késhegyre menő viták, már csak amiatt is, mert „mindenki” azt szerette volna, hogy a háza előtt épüljön a gyalogjárda és az út (hogy kicsit arrébb már ő is sárban jár, az nem számított).

A falusi demokráciánknak ez az intézménye mára sem sokat változott, legföljebb lakossági fórum lett a gyűlés elnevezése; településfejlesztési járulék alig létezik itt-ott, tehát érdemi döntés kevés ügyben születik; a véleményeket pedig kevésbé az egyéni érdek, sokkal inkább a párthovatartozás formálja. Mert, ugye, beütött a többpártrendszer, azaz a felhőtlennek mégsem mondható demokrácia. S ha gyanútlan (párton)kívülálló lép be a terembe, kapkodhatja a fejét, hogy miről is van szó, miért fúrják azt, aki valamilyen eredményt mutatott föl; miért volt jobb és sikeresebb a korábbi négy esztendő a mostaninál, holott akkor semmilyen eredmény sem született.

Sokáig azt hittem, hogy csak szórvány-, nem pedig törvényszerű a jelenség, ám falujárás közben ez utóbbiról győztek meg. Számukra, a pártoskodók számára is kellemetlen a jelenség, mondogatják is egyre, nyilvánosan is, hogy össze kellene fogni, ám ez nehezen megy. Mert aki „hatalmon van”, az nem akarja megosztani az aprócska sikereket sem az „ellenzékkel”, amikor pedig fordul a kocka, ugyanez érvényes a másik táborra. Tudjuk persze, hogy így működik a többpártrendszer, csak éppen nem jó, ha kis közösségeket forgácsol szét. Nem is engedélyezett helyi közösségi tanácsválasztáson, hogy pártok jelöljenek képviselőket, de ez keveseket zavar, elég, ha „ott áll mögötte” a párt. És olyan választási hadjárat zajlik, mintha országos parlamenti választás lenne. S amikor befejeződik, máris kirajzolódnak a válaszvonalak, ami gyakran bénítóan hat a munkára. Akkor is – és ez az igazán különös –, amikor a községi önkormányzatban például ugyanaz a két párt koalícióban működik.

Nem is kizárólag a helyi közösség tanácstagságának a pártviszonyai a gondba ejtőek, hanem az, hogy igen sokszor a civil szervezetek is pártalapon szerveződnek, ha nem is eleve szándékosan, de az alapító és a köréje tömörülő tagság arrafelé tolja. Utána pedig egyik nem megy el a másik rendezvényeire – ők vajon másként ápolnák a hagyományt vagy más nótát húznának? –, és két táborra oszlik a falu, alapjában politikaiakra, a gyakorlatban viszont az élet számos területére kiterjedő, nemegyszer ellenségesen föllépő csoportosulásra. Senki nem nyer vele, de a falusi demokrácia működik. Még néhány száz lakos körében is.

Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy színmagyar falvakban szerzett tapasztalatokról beszéltem, amelyek mindegyikében egy-egy magyar és szerb párt vívja áldásosnak nem nevezhető, sokkal inkább megosztó csatáit.