Annak, aki járt általános iskolába, és voltak házi olvasmányai, nem nehéz felfedezni drMáriásnak a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre megjelent kötete és Hemingway Nobel-díjas kisregénye közti címátfedést. Nem üres játékról van szó, ugyanis drMáriás hőse hasonlóan heroikus küzdelmet vív tanítványaival, démonjaival, a művészettel, mint Santiago, az öreg halász a hatalmas, de értelmét veszítő zsákmányával. Nem Kuba partjainál, hanem a kecskefejre hasonlító Isztria karsztján, egy elhagyatott világítótoronyban berendezett műteremből indulva, miután ismeretlenek durván megrongálják alkotásait, egy igencsak képtelen faluházban-iskolában megpihenve (?), végül egy puccos, mondén hellyé alakított világítótoronyban zárva a történetet.
Annak, aki olvasott már bármit a szerző korábbi hat regényéből, nem kell izgulnia, most is hozza a formáját. Lendületes történetvezetéssel hengerli le olvasóját, látomás, indulat, fantázia és realitás fortyog narrációjában, humor kacagásig, megtorpantó leírások, lírai intermezzók váltják egymást a szövegében, ami a vallomás és pornó, leírás és dramatizált jelenetek keverése mellett egy viszonylag egyenes, de csak a regény végéről visszanézve áttekinthető krimi gerincét mutatja föl.
A békés elmélkedés és alkotómunka színhelyéről elűzött festő-elbeszélő egy közösségi házként is működő falusi iskolába vetődik, ahol rajztanári állást kap, mellé egy élveteg igazgatónőt, Szűz Máriát, akivel olykor ágyában meg kell osztania a pajzán élvezetek terepét. Amikor neve felől érdeklődnek, Botticelli jut elsőként eszébe, így is szólítják a továbbiakban, ő meg az enyhén szólva válogatott társaságot, diákjait Van Gogh, Malevics, Frida Kahlo, Caravaggio, Andy Varhol, Toulouse-Lautrec neve nyomán kereszteli el, nem csupán képzőművészeti adottságuk nyomán, hanem magatartásuk szerint is minősítve őket. Tanítványai közül a múzsáját Mona Lisának hívja, a lány nem igazán szép – az elbeszélő szerint a névadó festmény még kevésbé az –, ráadásul az apja által olcsó kurválkodásra kényszerített kislány, akinek vélhetőleg még imponál is ez a kényszerű szerep. A bökkenő, hogy Botticellinek, mármint a XV–XVI. század fordulóján élt firenzei festőnek köze se volt Mona Lisához, akit Leonardo da Vinci festett meg, körülbelül akkor, amikor Botticelli már távozóban volt a földi világból. drMáriás elbeszélő hőse ettől függetlenül kisajátíthatja a világ talán legismertebb festménye nevét szerelme számára, mentségére szolgáljon, ő is megfesti a maga Vénusz születésé-t. Viszont Leonardo is megjelenik a regényben, ám csúfos véget ér, miként a középkorban népszerű haláltánc-ábrázolásainak szereplői, akiket rangra, korra, nemre, vagyonra tekintet nélkül táncoltat át a túlvilágra vidáman a halál.
Időközben pedig van minden, bizarr társasági összejövetelek, éktelen muzsikálások, rajzversenyek, méla természet-megfigyelések, káprázatos tömegjelenetek, szex és horror, gyilkosság, rejtély, téboly, szárnyaló fantázia, műelemzés és önreflexió. Egyes fejezetekben gáttalanul szárnyal az elbeszélő képzelete, és a regény végén váratlanul felragyogó happy end teszi világossá, hogy mindaz, amit addig olvastunk, csupán a képzelet szüleménye. Egyetlen dolgot, a művészet fölötti gondolkodás regénybe szőtt futamait kivéve. Ettől többet vétek lenne ismertetőként elmondani a szövevényes, lendületes regényről, annál is inkább, mert a cselekmény összefoglalása töredékében se idézhetné meg az elbeszélő korlátlan képzelőerejét, pezsgő humorát, látomásos fantáziáját, robogó narrációját.
Tény, hogy több olvasata is létezik a regénynek, ám én most művészregényként tekintek rá, és a továbbiakban néhány ide vonatkoztatható idézettel kívánom meghozni a leendő olvasó kedvét a Mona Lisa és a tenger regényhez.
„Azért vagy jó művész, mert vállalod a sorsod, s teszed, amit az rád ró, akármilyen hasznosnak vagy értelmetlennek is tűnik az.” (205.) Megfontolandó gondolat, ám nem kizárólag erre a műre vonatkozik, hanem az író, festő, muzsikus drMáriás teljes életművére, a konvenciókkal szembemenő művészetfilozófiájára. A különleges festőiskola növendékei a művészet feladata felől azt tartják, hogy az alkotás szép legyen, felkavaró, maga a szent őrület, hogy jól mutasson, mámorító legyen, és nem utolsó sorban akadjon rá vevő. Nem kevésbé beszédes és nem kevésbé drMáriás felfogására jellemző a művészettörténet létének tagadása: „Művészettörténet nincs, sose volt! Annyi van, hogy egyesek ügyesebbek, pimaszabbak és szerencsésebbek, mint a többiek, s gazdag és befolyásosabb segítőket és támogatókat szerez maguknak a többieknél. Ezekből a mindenkin átgázoló állatokból lesznek a művészettörténet imádott hősei, a többieket meg szépen elfelejtik. Ezért a művészet nekünk most és mindörökké csakis az, amit te csinálsz, s ez a világon a legjobb dolog! A világ pedig te meg én vagyunk!” (205.)
Sokat olvashatunk a regényben a művészi elhivatottságról, a művészet mivoltáról és értelméről, de frivol műelemzésekkel is szembesülünk. A regény kezdetén a festményről, „amelybe mindenki szerelmes”, a Mona Lisáról az elbeszélő leszögezi, hogy a modell „egy kerek fejű, pogácsaképű, elhízott, tunya, a hétköznapinál is hétköznapibb nő” (8.), és erre a festményre rossz ránézni: „Mert azon a nő is ronda meg a háttere is. Annál még egy sután megrajzolt, szemétdombon nyávogó kiscica látványa is ezerszer izgalmasabb és százszor több mindenről szól! A szenvedésről, a kiszolgáltatottságról, a gonoszságról, az elhagyatottságról, a reményről, a gyengédségről, a játékosságról és még ezer minden másról! A Mona Lisa pedig nem szól semmi másról, mint hogy nem tudjuk arról a valakiről, hogy igazából férfi-e vagy nő, mert Mona Lisa arcában ott van Leonardóé is, miközben egyszerre mosolyog és szomorkodik, mert olyan trükkösen festette meg, hogy saját lelki hangulatodat látod bele. Minden idők legnagyobb festője tizenhat év alatt ennyit volt képes kihozni egy képből, hülyét csinálva abból a szerencsétlen nőből?” (8–9.) De Botticelli Vénusza is megkapja a magáét: „Hát az egy undorító, óriás farú, püffedt hasú, sápadt, depressziós, görbe lábú förmedvény, akinek a képe egy döglött pontyénál is butább, önzőbb és tunyább! Jól láthatóan semmi mással nem foglalkozik, csak az összevissza kócolt hajával! Nagyobb lába van, mint egy focistának, formátlanabb, mint egy kofának, a keskeny válla pedig súlyos tüdőbajt rejteget! És hogy elpirult a kis szende! Biztos végigmasírozott rajta egy focicsapat, de észre se vette, mert végig csak magával volt elfoglalva!” (190.)
drMáriás alaposan összezavarja az alkotó és az alkotás viszonyrendszerét. Persze erről szól az egész regény is. Meg a festészetről, ami e regényben a szavak szintjén is folyamatosan jelen van a káprázatos leírásokban, a tenger színe megfoghatatlanságában például, de az etnomuzikológus képesítésű szerző érzékletes képeket fest a „félelmetesen szép és hamis” isztriai zenékről is.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
