2024. április 26., péntek

Minél szegényebb, annál jobb?

A sportlövők egyik múltbeli sikeres nemzetközi szereplése után egyikük, Nemanja Mirosavljev beszélgetett el az újvidéki sportújságírók egy kisebb csoportjával. A kisebb jelző itt azért fontos, mert a nagyszerű eredmények ellenére a szerbiai média részéről csaknem semmilyen az érdeklődés a sportlövészet iránt. Nemanja akkor megjegyezte, hogy abszurdnak tartja a helyzetet, hogy a lövők edzési és versenyzési körülményei egyre rosszabbak, az eredmények szintje viszont nem romlik. Az egyik kolléga erre meglepő kérdéssel reagált.

– Azt akarod mondani, hogy az egyre fokozódó nincstelenségetek kimondottan hasznos az eredményekre nézve, és ha a helyzet romlik, még jobbak is lehettek?

– Az istenért, nem! Hogyan gondolhatsz ilyet? Csak a paradoxon helyzetet akartam felvázolni, és azonnal hozzáteszem, ez a tendencia már nem tarthat sokáig, mert visszaüt, és nemcsak az eredmények fogynak el, hanem az egész sportlövészet a megszűnés szélére sodródik. A kilátástalan helyzet miatt mi visszavonulunk, utánpótlás nem lesz, és ami az egészben a legszomorúbb, senkinek sem fog hiányozni.

Szerencse, hogy a neves sportlövő jóslata egyelőre nem vált valóra. Több tíz sportággal együtt a sportlövészet még a kötelező minimum feletti támogatással számolhat, ennek következménye pedig az is, hogy már nyolcan teljesítették a jövő évi olimpiai részvételi normáját, s többen is lesznek, hisz még nincs közöttük, éppen Nemanján kívül, még a két világhírű pisztolyos, Andrija Zlatić és Jelena Arunović.

A leendő olimpikonok száma pedig egyre szaporodik. Szinte nem múlik el hétvége, hogy a szerbiai sportolók ne arassanak jelentős nemzetközi sikereket, mind a felnőttek, mind az ifik mezőnyében. Már felsorolni is nehéz, hogy ki mindenki nyert valahol aranyat, ezüstöt és bronzot, szerzett világ- vagy Európa-bajnoki címet, nyert Világligát vagy Világkupát, és történetesen megkaparintotta a sportolók legnagyobb álmát beteljesítő olimpiai vízumot.

Az egészben az a legérdekesebb, hogy az úgynevezett menő sportágakban, nem számítva a kosarasok tavalyi vb-ezüstjét, elsősorban az ifik és a nők jeleskednek. Az ifik annak ellenére, hogy Szerbiában nem szokás az utánpótlást a legjobb edzőkre és pedagógusokra bízni, a nők pedig, noha megközelítőleg sem élvezik azokat az előnyjogokat – itt a röplabda a kivétel –, amelyek a férficsapatoknak csaknem eleve megadatottak.

Ezen a helyen azért mindenképpen el kellene mondani, hogy az U20-as focisták biztosan nem azért nyertek Új-Zélandon, mert a legjobbak a világon. A döntőben is alárendelt szerepben voltak, esetükben azonban olyasmit láttunk, amit felnőtt itteni focicsapattól már rég nem. Harciasak voltak, nem csüggedtek, végig tudták futni a négy egymást követő hosszabbítást, kimondottan jó kapitányuk volt, aki meg tudta találni a legjobb taktikát arra, hogy ne a rivális előnyei érvényesüljenek, hanem csapata hátrányai ne legyenek döntő tényezők. Ez a sportban annyira fontos erény hozta meg a titulust. Ugyanezt láthattuk a női kosárlabda Eb-n, hisz a csoportszakaszban a gárda nem adta ki magából a maximumot, amire a továbbjutás szempontjából nem is volt szükség, a zárószakaszban pedig a csapat olyan kifogástalan mértékben tudta betartani a taktikai elképzeléseket, hogy a vitathatatlanul erősebb csapatok, Törökország és Franciaország sem tudott ellenállni.

A vízilabda egészen más mese. A szerbiai póló a legjobb a világon, még akkor is, ha a legutóbbi vb-t és olimpiát sem nyerte meg. Az egyetlen válogatott ugyanis, amely felnőtt és ifi mezőnyben is mindig érmet nyer, tehát létezik a jól bejáródott rendszer, és az eredményekre az sem hat ki, hogy a szövetségnek, az érvényes díjazási szabályzat szerint talán évtizedes tartozásai is vannak sikerekért kijáró összegek biztosítása és átutalása terén.

Ne tévesszük mégse szem elől Nemanja Mirosavljev szavait. Mehet így ez egy ideig. Sőt, mehet így ez váratlanul sokáig. De egyszer vége lesz, és akkor se Wimbledon, se érmek, se olimpiai kvóták, se népünnepély. És csaknem senkinek sem fog hiányozni.