Közeli ismerősöm egy a nagyanyjától gyakran hallott kifejezésre hívta fel a figyelmemet. „Ott van a Laci ládájába”, vagy „dobd a Laci ládájába”, szokta mondani néhai Samu Rozália, aki még 1892-ben született, ha valamit az ágy alól kellett előkotorni, vagy hosszabb-rövidebb időre csak úgy oda kellett hajítani, hogy ne legyen láb alatt. Mi lehetett ez a temerini laciláda? Láda volt-e egyáltalán, s honnan veszi az eredetét?
Nyelvünkben igen nagy számmal találhatók olyan közszavak, amelyek tulajdonképpen keresztnevek vagy becenevek új jelentéssel felruházott változatai, és általában valamilyen tréfás jelentésbeli többlettel is bírnak. (Pl. „Rám köszönt az utcán egy pali”) De eszközök is kaphatták ily módon a nevüket, nagyapáink viccesen jancsinak hívták a faragószéket, misának a vájatos, egyszögű kézi kukoricamorzsolót. A becenév persze szóösszetétel első tagja is lehet, pl. katicabogár, jancsiszög. Szókincsünkben, népnyelvünkben különösen, több példát találunk arra, amikor a László férfinév becézett alakja vált az összetett szó előtagjává: lacikonyha, lacibetyár, lacipecsenye, lacikörte. Mi lehet ennek az oka? Öt koronás főnk is ezt a nevet viselte, sőt, ha a két litván-lengyel származású Ulászlót is hozzájuk számítjuk, akkor tulajdonképpen hét. Köztük volt szent és esküszegő egyaránt. Talán körükben kell keresni e szavak egyikének-másikának az eredetét? A múltban kialakultak ilyen elképzelések is, mindenekelőtt a lacikonyha magyarázatának igyekezetében. Az elszegényedett II. Ulászlóról (gúnynevén Dobzse László) maradt fenn, hogy gyakran evett hetivásárok pecsenyesütőinél, s tán innen az ideiglenes piaci, vásári sütödék fenti neve. Ezt a magyarázatot a mai tudomány nem fogadja el, már csak azért sem, mert a kifejezés jóval II Ulászló után (1688-ban) jelent meg írott formában először. Valószínűbb, hogy inkább a László-nap (június 27.) körüli nagy melegekkel, s az ekkortájt kezdődő nagy nyári mezőgazdasági munkákkal és a nyárhoz kapcsolódó háztartási szokásokkal kapcsolatos a névadás. Ettől a jeles naptól kezdve ugyanis már inkább a lakóházon kívül főztek. Van olyan vidék, ahol lacikonyha alatt napjainkban is azt a melléképületet értik, amit a temeriniek leginkább kiskonyhának neveztek vagy neveznek. De lehet lacikonyha a lakodalom idején udvaron felállított tűzhely is.
A pesti lacikonyhát egyébként Báró Prónay Gábor Vázlatok Magyarhon népéletéről című, színes litográfiákat tartalmazó könyvében (Pest, 1855) így jellemzi:
„A’ Laczi konyhák gazdasszonya mit sem gondolna az elemekkel, egész éven át a’ szabad ég alatt található. Kitéve a’ nap hevének, vagy sujtogatva zajongó zivatartól, még is mind e’ mellett egész készséggel igyekszik, többnyire rongyokba burkolt vendégeit ki elégíteni és meleg étellel ellátni. Egy kis zsámoly, vagy három lábu szék, egy asztalka néhány cserép tányérokkal és fakanalakkal, egy talyiga, meg rakva az ételes és párnákkal bétakart fazekakkal, egy kis széntartó, képezik minden vagyonát, és ugy a’ magyar, mind a’ tót ’Lázáronik’ vendéglőjét.
Nagy közönsége vendégeinek a’ pornép legalsó osztályából áll. A’ tót napszámos, a’ szolgálat nélkül csavargó magyar, a’ már iszákossá aljasúlt német munkás és a nyomorúlt rongyszedőné, itt mindennapos vendégek.” (Pesti Laczi-konyha, 92.)
Prónay színes litográfiát is közöl Laczi konyhája címmel. A képen jól látható a szövegben említett taliga, ami egyrészt azért érdekes, mert egy eddig általában figyelmen kívül hagyott jelentéssel gazdagítja a lacikonyha fogalmát: azzal, hogy nemcsak sátorral fedett ideiglenes étkezőhely, de kerekeken mozgó „konyha” is lehetett. Erről viszont – még ha az analógia rögtönzött is – nekem óhatatlanul eszembe jut középkori történelmünk hírhedt talyigálya, a Laci-szekér, amit a IV. (Kun) László király országlása idején bekövetkezett polgárháborús állapotok ínséges körülményei között az emberek, igavonó barmok híján, maguk vonszoltak, legalábbis a jóval később keletkezett Chronica Hungarorum (1442) szerzői szerint.
*
A lacipecsenye és a lacibetyár viszonylag új kifejezés, mindkettőt a 19. század második felében le először, s egyaránt a lacikonyhához kapcsolódnak. Az első az ott sütött hús, a második eredetileg az ott lebzselő, ólálkodó naplopók neve volt.
A laci- előtag eredetileg tehát valamiképpen a László-nap körüli nagy melegekhez kapcsolódik. Ezt érzékeljük több olyan szólásunkban is amelyben a Laci, Lackó becenév fordul elő. Legismertebb talán a Toldi sora – „Felült Lackó a béresek nyakára” – mellyel Arany a boglyák hűvösében horkoló szolgák lustaságának okát fejezte ki egy a korában még minden bizonnyal közérthető nagyszalontai szólással. A kezdeti egyértelműen a melegtől való ellustulásra vonatkozó jelentést – az ilyen ember Adán „lackos”, Makón „lackós” – néhol kiszorította a pusztán jellembeli lustaságra utalás: Temerinben a mezőgazdasági munkában (kapálás, kaszálás stb.) a társaitól lemaradó embert húsz-harminc évvel ezelőtt még azzal volt szokás cikizni, hogy „no, Lacko tán a hátadho vágta a körtét.” E szólásnak eredetileg bizonnyal köze lehetett egyes körtefajták június végi beéréséhez, és közvetve persze az ilyenkor beálló kánikulához is. A Szegedi Szótár szerint aki „áruli a lacikörtvét”, azon „a nyári forróságban erőt vesz a lustaság, bágyadtság”.
Úgy vélem, a címben idézett temerini szólás semmiképpen sem a meleggel, hanem a közelebbről meg nem okolt lustasággal, vagy talán még inkább a hányavetiséggel kapcsolatos. Laciládáról mint önálló tárgyat jelentő fogalomról nincs ugyan tudomásunk, de magának a szólásnak megtaláljuk párhuzamait mind az Új Magyar Tájszótárban, mind Bálint Sándor már idézett Szegedi Szótárában, csakhogy nem a Laci, hanem a Dóciné címszó alatt: „Dócziné ládájjába van”, s a magyarázata: „olyan tárgyra szokták mondani, ami nincs a helyén, hanem rendetlenül a földön hever.” Ebbe az asszociációs körbe mindenképpen beleillik több olyan elem is, amit a Lacko becenévvel kapcsolatos szólások és a laci- előtagú szóösszetételek kapcsán fentebb említettünk.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
