„Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség.” Nem létezik még egy megfogalmazás, amely Ady fenti két soránál jobban kifejezné azt, ami a mai emberben rejlik. Azt a nagyszerűséget, amely ott lakozik az emberben, ami fenséges érzéssé teszi, hogy ember, gondolkodó lény, aki megteremtette a maga világát, formálja a maga életét. De azt az idegenséget is, amely szemben áll az ember fenséges művével, hisz olyan borzalmakra képes, amilyenre nincs példa az állatvilágban. (Az állatoknál még a hímek élet-halál harca is csak ritkán végződik halállal, a győztes megelégszik azzal, hogy a másik elismeri vereségét. Az állat csak azért gyilkol, hogy védekezzen, vagy hogy egyen, de nem öl csak azért, mert a másik zsidó, örmény vagy tutsi.) És titok, a rejtély, hogy ennyi és ilyen ellentét hogyan fér meg ugyanabban az emberben.
A tudósok azt hiszik, megfejtették ezt a titkot: az ember génjeinek csak egy százalékával különbözik az állattól, és nem tudni, hogy ez a 99 százalék mikor semlegesíti az egyszázalékos mázt. Mi úgy fogalmaztunk, hogy az ember nem tekintheti magát civilizáltnak, ameddig el lehet vele hitetni, hogy van egy eszme, amelynek a nevében ölni szabad, és meghalni érdemes. De a legtökéletesebb megfogalmazást José Samarago (1922–2010), a portugálok egyetlen Nobel-díjas írója adta: „Tele van a szánk emberszeretettel, de még nem értük el azt a fokot és jogot, hogy humánus lénynek nevezhessük magunkat. Még nem lettünk emberré”.
Az elmúlt tíz hét egymás után kínálta az alkalmat arra, hogy az európai ember elgondolkodjon azon, mennyire nem tökéletes lény, mennyi borzalomra képes, és milyen messze van attól, hogy olyan lény legyen, amely képtelen ennyi szörnyűséget elkövetni, ennyi borzalmat zúdítani önmagára és embertársaira. Az emlékezések sorozata április 24-ével kezdődött. Akkor volt száz éve annak, hogy megkezdődött az örmények irtása, több százezer ember legyilkolása. Május 9-én volt a II. világháborúban aratott győzelem hetvenedik évfordulója, hogy az ember egy kis vigaszt kapjon: az ember képes legyőzni a népirtás borzalmával országokat leigázó rendszert, de egyben emlékezzen rá: ez hány millió ember életébe került, mennyi borzalmat kellett átélnie. És mindjárt utána jött május 10-e, Európa hitleri lerohanásának hetvenötödik évfordulója, hogy az embert emlékeztesse: civilizált, okos népek megtéveszhetők annyira, hogy elhiggyék az őrült gondolatot: leigázhatják egész Európát, győzhetnek az egész világgal szemben. És utána jött június három elgondolkodtató évfordulóval. Június 4-ével, a trianoni békeszerződés kilencvenedik évfordulójával, június 18-ával, a waterlooi csata kétszázadik évfordulójával, és június 25-ével, a koreai háború kitörésének hatvanötödik évfordulójával.
Az évfordulókban rejlő tanulságokra emlékeztetésünket a waterlooi csatával kezdenénk. Ezt a csatát joggal sorolták a történelmet megváltoztató 40 csata közé. (A listán ott vannak a maratoni csatától a rigómezei és mohácsi csatán át a sztálingrádi csatáig azok az ütközetek, amelyek történelmet csinálva a mai világunkat megalkották.) Ez a csata jelentette ugyanis Napóleon végleges vereségét. Ezzel ugyanis véget ért egészen a hitleri őrültségig az utolsó kísérlet arra, hogy Európában egy olyan rendszer alakuljon ki, amelyben az Angliát a kontinenstől elvágva valamennyi európai országot egyetlen állam fennhatósága alá kényszerít, és valamilyen európai egység formájában közösen alakítja valamennyi európai nép sorsát. És ezzel vált lehetővé, hogy nem sokkal később megindulhasson az a folyamat, amely Európában létrehozta a nemzetállamokat.
A következő esemény már az örmény népirtás évfordulója. Hogy emlékeztesse az európai embert arra, mekkora borzalom ez a nemzetállam, hisz magában foglalja azt a téveszmét, hogy egy állam egyetlen népnek a „tulajdona” lehet, sőt azt a rögeszmét, hogy ennek a „kizárólagos tulajdonnak” a megteremtése érdekében ezeknek az „uralkodó nemzethez” tartozó embereknek joguk van egy egész másik nemzetet kiirtani. (A mi térségünkben nincs szükség arra, hogy valami emlékeztessen bennünket erre a borzalomra. Hisz a balkán háborúknak része volt az albán falvak felgyújtása, és minden ebben részt vett nemzet fő törekvése az volt, hogy a másik nemzettől „megtisztítsa” az elfoglalt területet. A II. világháború nemcsak a zsidók és a cigányok, hanem a szerbek számára is jelentette a haláltáborokat. És a Szerbiában most rehabilitált Draža is más nemzetektől „megtisztított” Nagy Szerbiát akart. A délszláv háborúk pedig egyértelműen az „etnikai tisztogatás” jegyében folytak.)
Ugyanerre az „uralkodó nemzetnek” tekintett borzalomra emlékeztet legalább bennünket, magyarokat a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója is. A magyaroknak ugyanis elsősorban az fáj, hogy nemzettársaik milliói kerültek más országba. Ami önmagában még nem lenne baj, hisz a franciáknak hat, az angoloknak és németeknek 5-5 államuk van, miért ne lehetett volna a magyaroknak is 5-6 államuk?
A borzalom az, hogy ez a határral történt feldarabolás azt jelentette, hogy magyarok milliói kerülnek más nemzet uralma alá. Ráadásul a nemzetállamok megteremtésének akkori törekvésében volt egy tévedés (a cseh meg a szlovák és a délszláv az egy nemzet) meg egy be nem vallott, de tényleges szándék: a más határok mögé került, meg a Magyarországon maradt kisebbségek éppúgy beolvadnak majd az „uralkodó nemzetbe”, mint a korábban kialakult nemzetállamokban.
A II. világháború eseményeivel, mint egyetlen „uralkodó nemzet” megteremtésének őrült kísérletével és a koreai háborúval, mint annak a folyamatnak a részével, hogy a háborút jelentő nemzetállam helyébe szuperhatalmi rendszert teremtsenek, már foglalkoztunk.
