2024. március 19., kedd

Mi lesz, ha Görögországnak (nem) sikerül

Ezt a kérdést teszi fel Paul Krugman. Mi lesz, ha ismét nem sikerül, ezt a kérdést teszi fel mindazoknak, akik a Sziriza példáját követnék. Milyen politikai következményei lehetnek egyik vagy másik végkimenetelnek?

Egy érdekes tanulmány, amelynek rövidített változata megjelent a voxe nevű, igencsak olvasott portálon, épp ezt a kérdést teszi fel, látszólag. Vagyis, miért nem gyakoribbak az államcsődök? Legalábbis a demokráciában. Az 1870 és 2009 közötti időszakban minden 42 évre jutott egy. Mi az, ami a demokratikus kormányokat felelősebbé teszi a hitelezőkkel szemben?

Egyáltalán miért érdekes ez a kérdés? Azért, mert a demokráciára lehet mondani, hogy az nem más, mint az intézményes felelőtlenség rendszere. Minden négy évben mondhatják a választók, hogy meggondolták magukat. Rábízták a hatalmat az egyik erőre, amelynek programja összhangban volt a többség érdekeivel, most azonban másoknak adják azt, mert a program és a politika változtatását szeretnék. Tehát, arra kell számítani, hogy az autokrata, aki tartja magát adott szavához, bármi is legyen az, következetes lesz, ezért olyan adós lesz, akinek hinni lehet, hogy kötelezettségeinek rendszeresen eleget tesz, ellentétben a démosszal, amely módosíthatja akaratát, érdekeit és politikáját választástól választásig.

A tények nem ezen demokráciaelméletet erősítik. Nem azért, mert az nem következetes, hanem, mert lebecsüli az előzetes tapasztalat hatását, hogy így fejezzem ki magam. Mondjuk, a spanyol Podemos párt vezetője mutatott rá, hogy Görögország példája nem segít. Az ellenlábasok arra mutatnak rá, hogy a Sziriza megválasztása már költséges volt a görög szavazóknak, és további költségeket idéz elő, ha a hitelezőkkel folytatott megbeszélések csődhöz vezetnek. A tapasztalat arra tanít, hogy a szavazók megbüntetik a hatalmon lévő pártokat, ha azok államcsődöt hirdetnek. Még ha a szavazók elégedettek is lehetnének azzal, hogy megszabadulnak, mondjuk, az adóterhektől, ha bizonyos közterheket leírnának, ők semmiképp sem hajlandóak viselni azokat a költségeket, amelyeket más csődbe jutott államokban láttak.

Elméletileg, ez nem egy meglepő felfedezés. Nem ismeretlen, hogy a szavazók azt szeretnék, ha egyidejűleg csökkennének az adók, viszont a közjavak és a közszolgáltatások sokkal olcsóbbak lennének. Így hát, azokra voksolnak, akikről úgy gondolják, hogy csökkentik majd az adókat, és azok ellen, akik takarékoskodnak a közjavakon, a béreken, nyugdíjakon, az ingyenes oktatáson, egészségügyön, szubvenciókon.

Ez pedig érvényes az államcsőd intézményére is. Egyrészt, ez olyan, mint az adócsökkentés, de másrészt mindennemű költségek növekedésével jár, az eladósodási lehetőségek ugyanis csökkentek. De itt vannak egyéb költségek is, amelyek Görögország esetében teljesen nyilvánvalóak a szavazók számára. Ők nem szeretnék elhagyni az európai pénzügyi uniót, még kevésbé kilépni az Európai Unióból. Ez a legfőbb oka annak, hogy mondjuk, a kormányfő legújabb, a párizsi Le Monde-ban megjelent írásában az EU reformjára szólít fel, azért, hogy teret találjon pártja programjának, de ez természetesen egy távoli lehetőség. Ha nem kivitelezhető, akkor az a probléma, hogy végre kellene hajtani egy olyan programot, amely könnyen államcsődhöz vezethet, ami a Szirizának a szavazók, tehát a hatalom elvesztését jelenti.

Na most, Krugman úgy gondolja, hogy a hatás pozitív lehet, legalább olyan mértékben, hogy a drachmára való visszatérés drámai leértékelődést okozna, ez pedig áresést a görög vagyon, áruk és szolgáltatások olcsóbbá válása révén, természetesen a külföldiek számára. Növekednek a kivitel és a külföldi beruházások is. Ez utóbbi nem az, amit a Sziriza szeretne, mert ők szeretnék elkerülni a kiárusítást. Természetesen, Krugmant nem érdekli az uralkodó párt sorsa, de a pártot, annak vezetőit és a szavazókat annál inkább. Kevéssé valószínű, ahogyan látjuk, és a történelmi tapasztalat is erről árulkodik, hogy a párt hatalmon maradhatna, legalábbis demokratikus úton.

Amivel tisztában van, például Iglesias a Podemos vezetője is. Elsősorban, amennyire értelmezni tudom őt, sokkal inkább számít a görög hatalom kudarcára, mint sikerére. Az is világos, hogy nem számít Európa reformjára, amivel teljesíthetné pártja programját. Ezenkívül a spanyolországi gazdasági helyzet nem annyira rossz, mint a görög. De ami a legfontosabb, mindenki azt nézi majd, hogy elkerülje azt, amit az új görög hatalom megengedett magának, ez pedig nem más, mint a helyzet azonnali rosszabbra fordulása hatalomra kerülésük után, úgy, hogy arra, legalábbis egyelőre, nem tudnak bármilyen választ adni programjuk végrehajtásával, amit a szavazók támogattak. A vétkességet könnyen ráfoghatják az „intézmények” rugalmatlanságára, ahogy ezt mostanában mondják, de a felelősséget nem, nem az intézmények indulnak ugyanis a választásokon.

Az üzenet ennél általánosabb. Igaz, hogy a demokratikus döntéshozatal lehetővé teszi a radikális fordulatot, de nem hoz magával felelősséget is.