A bevásárlóváros

Az útvezetőnk két héttel korábban járt török földön, és akkor az Iszlám Állam jelentette fenyegetettség miatt a határon az összes csomagot, majd a buszt is átvilágították, ami hosszú veszteglést okozott. Nekünk szerencsénk volt, csak személyesen kellett leadnunk útleveleinket a határőrnek, majd az idegenvezetők visszahozták azokat, és akadálytalanul folytathattuk utunkat. Akadálytalanul és gyorsan, hiszen magunk mögött hagytuk Bulgária kimondottan rossz állapotban levő közutjait. Az uniós országnak mindössze 80 kilométer hosszúságú autópályája van, az se arra vezet, amerre mi mentünk. A török oldalon ragyogó állapotban lévő sztrádán hasított a busz, az autópálya mellett, a bolgár oldallal szemben minden tiszta, munkások gyűjtik az elvétve található szemetet, mások meg a tájépítészek és kertészek tervei nyomán facsemetéket, cserjéket, bokrokat, sövényeket ültetnek, színes virágokból ábrákat és föliratokat alakítanak ki a pálya mindkét oldalán.

VÉGRE TÖRÖKORSZÁGBAN

Törökország a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságú országainak élbolyához tartozik, korszerű ipara, kereskedelme, a vállalkozói szektor nyomán mindenütt építkezések folynak, nyoma sincs a kelet-európai panelépítkezésnek, itt vagy nagyon régi, vagy ultramodern minden. A lakosság huzamosabb ideje évi szinten egymillió fővel gyarapszik, és ez nem a natalitás következménye, noha a népesség fele 28 éven aluli, hanem a Kis-Ázsiából bevándorlók gyarapítják a populációt, akik a legközelebbi európai városban, Isztambulban keresnek jobb életkörülményeket, jövedelmet.

Létezik az országban egy íratlan, de betartott törvény: ha valaki egyetlen éjszaka házat emel egy földterületen, akkor a továbbiakban az épület és a telek is a tulajdonát képezi, nem zaklatja emiatt a hatóság. A külvárosban számos ilyen „egyéjszakás” épületet láttunk. A lakók állítólag nem sokáig tartózkodnak bennük, csak amíg munkát, albérletet nem találnak. Munkát meg, úgy látszik, mindenki talál magának, az utcákon mindenki nyüzsög, mint a hangyák, sajátos targoncákkal cipelik az árut egyik helyről a másikig, perecet árulnak, teát kézbesítenek, kencésládáikon cipőt tisztítanak, de akár át is festik a lábbelit, az expressz munka idejére a kuncsaft papucsot kap a lábára. Sokan kukoricát főznek vagy sütnek, és sült gesztenyét kínálnak, nem literre, mint nálunk, hanem dekára. Van, aki a város pokoli közlekedésében félliteres vizespalackokkal szlalomozik a gépkocsik között, hátha elsüthet belőlük valamennyit. Ezek a legegyszerűbb munkák, amikből a jelek szerint meg lehet élni.

A BEVÁSÁRLÓVÁROS

Érkezésünkkor rövid panorámautat tettünk Isztambul óvárosában, majd a Laleli negyedben szállásoltak el bennünket, ahol hotel hotelt ér, köztük butikok, utcahosszan éttermek sorakoznak, a közbeékelt épületek emeletein viszont nyoma sincs, hogy ott lakna valaki. Kiderült, nem is laknak, a helyiségeket raktárként használják. A környéken nincsen óvoda vagy iskola, egyetlen apró gyógyszertárt sikerült felfedeznünk, nincs nagy bevásárlóközpont, mindössze néhány apró élelmiszerüzlet szolgálja ki a turisták igényeit. Ezekben viszont meglepetésemre igen nagy az alkoholos italok kínálata – megint csak a turisták igényeihez igazítva –, a helyiek ugyanis kitartóan teáznak. Ha valaki szeszes italt vásárol, akár sört is, azt fekete műanyag zacskóba csomagolják, míg a többi portéka átlátszó zacskóba kerül, így csupán a cipelt zacskókra pillantva kiderül, ki a mohamedán vallású, és ki nem az. Persze csak nagy valószínűséggel.

Apropó cipelés. Az utcán egymás sarkában taposnak a hordárok, amelyek közt három kasztot figyeltem meg. A legelőkelőbb, akinek van targoncája. A kétkerekű alkalmatosságnak két nyele van, egyikkel tolni lehet, a másikat vállra akasztva pedig húzni. Ezeket éjszakára oszlopokhoz, fatörzsekhez láncolják, bizonyára a konkurencia miatt, mert nagy a közbiztonság, nem kell félni, hogy letépik az ember válláról a táskát, vagy kizsebelik, a török nép tisztességes, segítőkész és kedves, a marcona kinézésű férfiak is szolgálatkészek. Erről jut eszembe egy epizód: ahogy megérkeztünk a szállodába, nagy volt a nyüzsgés a recepciónál a szobakulcsokért, én megbámultam a portán álló hatalmas digitális mázsát, nem mérleget, hanem száz kilókat is mérő mázsát, aminek értelmét nem találtam, majd a pultnál rendeltem két kávét. Az ott dolgozó fiatalember elé kitettem összes aprópénzem, 2 euró 70 centet, és megkérdeztem, elegendő-e két kávéra. Rám nézett, rátette mutatóujját az egyik egyeurósra és elvette. Kitartóan nézett a szemembe, majd a másik érmét is ugyanezzel a mozdulattal besöpörte, a centeket udvariasan elém tolta. Ebből értettem, hogy egy euró is elegendő lett volna a cech rendezéséhez, de megbocsátottam neki az ártatlan képpel végrehajtott csalást, én adtam rá lehetőséget. A hordárok másik típusa, aki a vállán cipeli a hatalmas bálákat. Ők a ragasztószalagok legnagyobb vásárlói. Az ismeretlen tartalmú csomagokat teljesen bebugyolálják a barna szalaggal, majd a csomag nyolc sarkán 20–25 centi hosszú kolbászokat tekernek belőle, ezek a pakk fogantyúi, amivel vállukra emelve cipelik. A harmadik a szemétszállító. Ezeknek is van targoncájuk, amire ormótlan vászonzsákot kötöznek, és a boltok előtt összetépkedik a cipősdobozokat, kartonokat, egyéb göngyöleget, megtömik vele a süldőelefánt-méretű zsákot, és ismeretlen irányba eltrappolnak vele. És talán van egy negyedik féle hordár is, aki az egyedi alakú pohárba kimért teát hordja üzletről üzletre, amelyek előtt az unatkozni tűnő férfiak leveszik a poharat a tálcáról, a többiekkel együtt cigarettázva elfogyasztják az italt, majd a szerelést – kistányér, pohár, kiskanál – leteszik a bejáratnál, ezeket később a futár összeszedi. Fizetni senkit sem láttam, bizonyára az elszámolás valami más módjával élnek, talán naponta, hetente, havonta fizetnek.