Egy város képét nem csupán épületei, közterületei, zöldfelületei – természetesen azok múltja, története –, hanem a városlakók, azok habitusa, a történelemben elfoglalt helyük, szerepük alakítja. Így, együtt.
(Fotó: Fekete J. József)
Mostanság azonban a városlakók mintha elégedetlenek lennének épületeikkel. Szemrevaló házak tűnnek el egyik napról a másikra, a foghíjasan maradt parcellán pedig ugyanilyen gyorsasággal társas- és üzletházak bukkannak elő a földből, és növekednek toronymagasságig. Meglehet, hogy rossz irányból közelítek a dolgokhoz, de akárhányszor egy ilyen gomba módra kinőtt emeletes épületbe akad tekintetem, soha nem a gyarapodás érzése tölt el, hanem a veszteséggel szembesülés fájdalma.
A történelmi városmagot szerintem védettként kellene kezelni, és hogy lehet is, számos káprázatos példa támasztja alá, miként azt is, hogy az ilyen-olyan meggondolásból eltávolított „odvas fogat” az építészek és városrendezők úgy pótolják, hogy se az őslakos, se a turista nem érez a láttán hiányosságot.
Még mélyebb az elkeseredésem, amikor a városmagot járva lepusztult, évek, évtizedek óta lepusztult épületeket, illetve szinte hűlt helyüket látom. Tudom, fölújításukra nincs pénz. Az viszont bizakodással tölt el, hogy az illetékesek ezeknek az épületeknek a közelébe se engedték (még) azokat, akiknek viszont lenne pénze helyükbe gyorsan értékesíthető lakások méhkaptárát építeni. Vannak talán olyanok, akik hozzám hasonlóan remélnek, hogy véget ér egyszer a karvalytőke dominanciája, egyszer még vissza lehet állítani a város urbanisztikai képének bár megőrizhető maradékát. Ám, amíg más kezében a pénz, erre kevés a lehetőség. Pusztulnak a XIX–XX. század mezsgyéjén épült mutatós polgárházak, veszendőben a parasztbarokk homlokzatok, miként azok emléke, akik egykor ezeket az épületeket emelték és lakták.
A városkép individuális alakításában jelentős szerep jut a nincstelenségnek, a tehetetlenségnek, és nem utolsósorban az emberi hülyeségnek. Mellékelt fotónk e három összefonódását szemlélteti.
Az egykor díszes épületet mintha élesztőszeletelővel – ha még tudja valaki, milyen volt ez az eszköz – félbevágták volna. Megláttam, lefotóztam. A történetet nem ismerem, de ki tudom találni. Például, ketten örökölték meg a házat, egyikőjük tehetősebb, aki megengedhette magának a fölújítást, a másik kevésbé, ő nem nyúlt hozzá a homlokzathoz. Vagy egyetlen örökös eladta fele házrészt, és úgy osztozkodtak, hogy félbevágták a hajdani bejáratot. A kapubejáró gyakorlatilag hasznavehetetlenné vált, mert azon keresztül falat emeltek a szomszédok közt – láttam már ilyet. A baloldalinak megmaradt egy gyalogbejárat, a jobboldalinak új bejáratot kellett nyitnia, ami még takaros is, bár kocsikijárónak alkalmatlannak tűnik. A szmogszürke oldalon és az élénk színűre festett részen is dicséretesen megőrizték a mutatós stukkókat, homlokzati elemeket. Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy a fölújítás során miért került műanyag zsalu a garázsajtóra. Kényszerből bizonyára, mondjuk elfogyott a pénz, a megrendelőnek vagy a kivitelezőnek nem volt jobb ötlete, megbicsaklott az esztétikai érzéke… bármi elképzelhető.
Az eredmény egy szinte Janus-arcú ház. Csak éppen csorba ez az arc. Miként bácskai kisvárosaink arca is egyre inkább az.
