2024. április 26., péntek

Zsebesnek áll a világ

Régóta nem váltott ki bármi akkora felháborodást a polgárok körében, mint a napokban kikézbesített lecsapolási illeték fizetésére kötelező végzések garmadája. Eddig ugyanis minden épeszű polgár megértette, de sok esetben el nem fogadhatta, hogy a mezőgazdasági terület négyzetmétere után köteles fizetni a lecsapolási és az öntözési díjat. Még akkor is, ha (főleg Vajdaságban) csak az Isten tudja, hogy ebből a közös pénzből mikor építettek védvonalat, vagy ástak meg egy tisztességes, a közeli parcellák öntözésére is lehetőséget nyújtó kanálist.

A mostani felhördülés amiatt következett be, hogy egyszerre két évre, pontosabban 2013-ra és 2014-re vonatkozóan vetették ki a közterhet, mégpedig a beépített területekre is.

A legtöbb ember azt kérdezi, hogy a fenében vezetik el a háza alól a csapadékvizet, hiszen már jó néhány éve nem volt akkora zivatar és a vele járó özönvíz, hogy az felgyülemeljen az utcákban. Ha pedig itt-ott mégis előfordult ilyesmi, főleg a városokban a régebben vagy újabban kiépített, s a föld alatt húzódó csatornahálózat a lefolyók útján a vizet elvezeti. Ugyanezen az útvonalon távozik a háztartási szennyvíz is, de azért minden polgár a helyi közművállalatnak fizet.

A másik, felháborodásra okot szolgáltató tény, hogy visszamenőleg kell fizetni.

Nos, az a helyzet, hogy a vizekről szóló törvényt 2012-ben módosították, s akkor tették hozzá, hogy az építési területekre is vonatkozik az előírás. Bennfentesek szerint azonban a törvénymódosítási eljárásban a szövegrészben szerepelt, hogy a kiegészítés csak azokra a területekre vonatkozik, amelyeken nincs kiépített szennyvízelvezető hálózat. Azt már senki sem tudja, hogy a végleges, vagyis a Hivatalos Közlönyben megjelent dokumentumból ez a fél mondat hiányzik. Az is gondbaejtő, hogy ha valóban így történt, a képviselők miért „nem vették észre” a csalást?

Egyébként a visszamenőleges hatályt illetően az állami felügyelet alá tartozó szerveknek jogukban áll utólag is behajtani a pénzt. Sőt, arra sem lehet hivatkozni, hogy a polgár nem kapta meg a végzést (mivel az nem ajánlott levélben érkezik), mert az adóhivatal a papírra rányomtatja, hogy melyik napon adta postára, s az a dátum a mérvadó.

Az effajta megindoklás egy jogállamban aligha állná meg a helyét, de mi Szerbiában élünk. Ennél fogva nincs mit csodálkozni azon, hogy a minisztériumok, a kormány és a képviselőház gondolkodás nélkül elfogad bármilyen, a lakosság sarcolására vonatkozó előírást, hiszen az államkassza már régen és folyamatosan üres. Kell hát a pénz azokra a költségekre, amelyek nem jelentkeznének, ha az ország vezetése hozzáértően, valóban a polgárok érdekeit szem előtt tartva végezné a munkáját.

A tévedés kevés hibaszázalékával állítható, hogy ez a zsarolási manőver is eredményes lesz, mert az emberek vagy beleunnak az esetleges jogi huzavonába, vagy „ott fenn” kitalálnak egy új figyelemelterelő intézkedést. Miközben beinkasszálják a pénzt és röhögnek a markukba, hiszen ismét érvényesülni fog a közmondás:

Szemesnek (zsebesnek) áll a világ, vaknak meg az alamizsna.

Csupán az a kérdés, hogy ezt meddig fogja tűrni a nép.