Pénteken 18 órától a zentai Alkotóházban a József Attila-díjas költővel legújabb munkája, a Kimméria című prózakötet kapcsán Fekete J. József kritikus beszélget. Ennek az apropóján kérdeztem Villányi Lászlót a vajdasági szálakról, a győriségéről és az örömök tiltott megénekléséről.
Mivel egy zentai beszélgetés apropóján készül ez az interjú, lehetetlen nem megemlíteni az ön vajdasági kötődéseit: van közöttük vérségi kapcsolat (az apai nagyapja Szabadkán született, anyai ágon pedig Újvidékre vezethető vissza a családfája) és poétikai rokonság is (többek között a Kosztolányi–Csáth–Tolnai vonalon). 1998-as kötetének A szabadkai villamos címet adta, és izgalmas magánmitológiát teremtett benne. Mesélne a benne található versek keletkezéséről és a vajdasági szálakról?
– A poétikai rokonság helytálló. A vérségi a fantázia szülötte, egy szövegemben – „bizonyítékot bizonyítékra” halmozva – a beregszászi Szabados felmenőimet összeboronáltam a szabadkai Szabados családdal. Ezek szerint kellő hitellel. További „életrajz szédelgéseimet” nem is sorolom – hadd ne lepleződjön le teljesen játékos természetem. 1994-ben a szabadkai könyvtárban volt Az alma íze című könyvem bemutatója. Másnap kaptam Boško Krstićtől egy a szabadkai villamost megidéző naptárat. Nézegettem, nézegettem, aztán egy másik kontinensen, Amerikában – ahol felolvasásaim voltak – elkezdett járni bennem a villamos, megidéződtek helyzetek, történettöredékek, majd megteremtődött a forma, ami minden érvényes mű alapfeltétele, s megszületett A szabadkai villamos című ciklus. Később Boško állt elő az ötlettel, hogy legyen könyv, illusztrálja a kiváló festőművész, Szajkó István, s a verseket lefordították szerbre és angolra is. Számos vajdasági barátom van, olyanok is, akik ott élnek, s olyanok is, akik Magyarországon. A szellemi rokonságnak szilárd alapjai vannak. A győri Műhely folyóiratban rendkívül erős a vajdasági szál, sok-sok remek vajdasági szerzőnk van mindegyik korosztályból.
A helyi színek az ön lírájában különös színezetet kapnak: ahogyan Szarvas Melinda írja, a Győri idők szülővárosáról íródott városversei versvárossá állnak össze, úgy formálódnak, hogy ne csak a győriek, hanem mindenki otthonosan érezze magát a közegükben. Azt hiszem, igazi lokálpatriótaként önnél kevesen tudnák jobban megfogalmazni: milyen Győr szellemisége?
– A Győri idők című könyv több mint harminc év verseit tartalmazza, a különféle élethelyzetek hozták úgy, hogy egy-egy utcához, hídhoz, épülethez kötődően íródtak versek, s a nevek poétikai hitelként lettek fontosak. Vagyis a korábbi kötetekben megjelent versekből válogattam ki azokat, melyek győri helyszíneket idéznek meg. Bizonyára nem kell bizonygatnom, szülővárosomban sétálva vagy biciklizve előbb-utóbb garantálhatóan felbukkan a költészet. A Folyótól folyóig című könyvemben a szellemi találkozások inspirálták a verseket, időtől függetlenül, hiszen a költészetben néhány száz év elhanyagolható. Győr konkrét folyói, a folyókhoz kötődő élményeim bizonyosan kellettek ahhoz, hogy a szellemi folyók sodrását követni tudjam. Győrött nagyszerű szellemi teljesítmények születtek a korábbi évszázadokban, a termékeny korszakokat viszont mindig érdektelenebb évtizedek követték. Ezen kell változtatni.
A tér mellett a család is fontos eleme költészetének. Számos versében a szülői emlékezet alakítja az már-már epikolírikusnak minősíthető, majdhogynem dokumentarista narrációt, az pedig hol nosztalgikus, hol a feledés mechanizmusával átitatott, hol pedig szelektáló természetű. Mennyire nehéz, nehéz-e egyáltalán működtetni ezt a mechanizmust a sokszor túlzottan is vallomásszerűnek tűnő, önreflexív történettöredékek miatt?
– Bizonyára elsősorban a mondja édesanyám című könyvemre gondol. Néhány hónappal édesanyám halála után kezdtem írni. Mindig is vágytam a lehető legegyszerűbb versnyelvre, amihez fiatalon még kevés az ember. Az édesanyám által elmesélt történetek, vagy azok, melyeket ő is elmesélhetett volna, az egyszerű megszólalást igényelték, másként nem is lennének hitelesek. Az emlékezet mindig töredékes, egyáltalán, az élet alapvető dolgairól csak töredékesen lehet beszélni. Meggyőződésem, hogy a jó olvasó ezt egyáltalán nem bánja, hiszen a másik család történeteiből megírt versek kiegészülnek az ő családjának történeteivel, az ő emlékeivel, vagyis a költészet ereje által megteremtődik a rokonság.
Verseit olvasva rögtön feltűnik cizelláltságuk ellenére is erőteljes visszafogottságuk és halkszavúságuk, mely mentes mind az iróniától, mind a pátosztól, és ezzel szinte a meglepetés erejével hat a kortárs lírában. Mennyire szándékolt ez az egyszerűség? Nevezhető-e egy fejlődési folyamat eredményének?
– Mindig is a tiszta költészet vonzott, a patetikus költőieskedés, a túlhajtott metaforák, a keresett nyelvbűvölés nem. Többek között ezért is szeretem az ókori kínai költőket, vagy éppen Kavafiszt. Szeretem a köznapi nyelvhez közel álló versbeszédet, ami mégis megemelkedik, más logikával működik, összeáll a szavak kivételes konstellációja. Ez azonban látszólagos egyszerűség, hiszen az is fontos számomra, hogy sok-sok rétege, titka legyen a versnek, az olvasó második, harmadik olvasás után is találjon újdonságot. Ennek kimondása is túlságosan egyszerűnek tűnik, hiszen be kell vallanom a magam számára is, hogy mindegyik könyvemet akkor, és csak akkor, azokban az években írhattam meg, később már nem lettem volna rá képes. Amennyivel nőtt a versről való tudásom, nyilván ugyanolyan mértékben veszíthettem el valami mást, ami csak bizonyos életkorban létezik.
Olykor tárgyilagosnak tűnő hangja ellenére nem kerüli meg az emocionális töltésű témákat sem: a 2011-es Ámulat versei a boldog szerelem perspektívájából pozicionálják újra az addigi életutat. Hogyan lehet ön szerint hitelesen beszélni a szerelmi beteljesülésről és a testiségről egy léthazugságokkal terhelt korban?
– Most nem tudnék, rekonstruálnom kell a hajdani időt. Ha egy költő abban a szerencsében részesül, hogy túl az ötven éven megélheti a szerelem teljességét, akkor kötelező lázadnia a kor és az irodalomelmélet elvárásaival szemben, melyek tiltanák a boldog érzelmek versbe emelését. A szenvedést kibeszélni szabad, sőt ajánlatos, a sebekben vájkálás illendő, a testi öröm nem. Ezt én nem fogadom el. Önmagában a téma soha nem jelent költészetet, a kérdés örökké az, hogy a megéltet sikerül-e költészetként újrateremteni. Minden más félrebeszélés, okoskodás. Nincsenek felrúghatatlan szabályok. Ez az irodalom szabadsága, ettől nagyszerű.
Ön 1990 óta a győri Műhely folyóirat főszerkesztője. Ha egy pályakezdő költő kérne öntől tanácsot, hogyan indítaná az útjára?
– Jó néhány ifjút indítottam már útjára a 25 év alatt. Vállalni kell a kockázatot. Akik megkerestek, eleve bátrak voltak, hiszen a Műhely közismert szigorúságáról, s én mindenkit további bátorságra buzdítottam, hogy merjék járni a saját útjukat, beszéljenek a saját hangjukon, ne törődjenek az éppen aktuális trenddel, divattal. Természetesen fontos a folyamatos tanulás, a jó költők olvasása, hiszen tőlük a szakmai dolgokon túl éppen a szabadságot lehet megtanulni, hogy milyen sokféle költészet létezhet.
