Jó ideje alig hallható Bassár el-Aszad szíriai elnököt elítélő nyugati bírálat. Pedig diktatórikus és véres módszerei a hazájában négy éve kirobbant polgárháború alatt cseppet sem változtak.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Amikor 2011 márciusában elkezdődött a harc a rendszere ellen, sokan azt remélték, hogy a Közel-Keleten végigsöprő diktátor- és rezsimbuktató népmozgalmak őt is gyorsan megfosztják a hatalmától. Az arab tavaszként ismertté vált eseménysorozat tapasztalatai alapján úgy tűnt, Szíriában is véget ér az Aszad család 1971 óta folyamatosan működő diktatúrája. Sokan már a szíriai ellenzék és a Bassár el-Aszadot védelmező fegyveres testületek között kitört harcok kezdetén elkönyvelték a rezsim bukását.
Várakozásuk nem igazolódott be. Sőt, az elmúlt négy év félelmetes pusztítást és szenvedést hozott az egykor virágzó országra.
A vérontás és rombolás után semmi sem maradt az arab többségű régi Szíriából, ahol korábban a nem iszlám vallásúak szintén háborítatlanul élhettek. A 2011 tavasza óta eltelt esztendőkben azonban minden a feje tetejére állt. Ez a Szíria-kép azonban iszonyatos és borzasztó. A megállapítást a helybeliek, a menekültek óriási tömegei és a harcok résztvevői tanúsíthatják. A statisztikák pedig alátámaszthatják.
Az ENSZ szerint a polgárháborúban eddig már legalább 210 ezer ember vesztette életét. (Más források sokkal több halálos áldozatról tesznek említést.) Az eddigi legvéresebbnek tartott 2014-es évben csaknem 76 000 ember halt meg.
A belső menekültek, vagyis az otthonuk elhagyására – s a nyugodtabb vidék megtalálása reményében az országon belül bolyongásra – kényszerültek száma viszont kilencmillióra emelkedett. A külföldön – így Libanonban, Jordániában, Törökországban és másutt – menedéket keresők tábora ugyancsak felduzzadt: meghaladja a hárommilliót.
A rettenetes állapotok mindenkit megviselnek, de legtöbbet talán a gyerekek és a fiatalkorúak szenvednek. Közülük már legalább hétmillióan szorulnak segítségre és támogatásra, harminc százalékkal többen, mint 2014 elején.
Az ENSZ korábban többször figyelmeztetett már arra, hogy humanitárius katasztrófa fenyeget Szíriában. A minap pedig több segélyszervezettel együtt közös jelentésben vádolta meg a világ vezető hatalmait, hogy cserbenhagyták a konfliktus polgári áldozatait.
Humanitárius mozgalmak ugyanakkor azt nehezményezik, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) 15 tagja nem növelte a közel-keleti országnak nyújtandó támogatásokat, és politikai akarat híján nem tett semmilyen erőfeszítést a konfliktus enyhítésére. Annak ellenére sem, hogy a BT csak tavaly több határozatot fogadott el Szíriáról. Ezek egyike épp a polgári lakosság elleni támadások befejezését sürgeti, egy másik pedig a segélyek növelését szorgalmazza.
A világszervezet egyedül tehetetlen, bár kétségtelen, hogy fontos – részben humanitárius jellegű – feladatokat sikeresen hajtott végre Szíriában. Jelentős szerepet játszott például a rezsim vegyi fegyvereinek leszerelésében, jóllehet a fő szerep ebben nem neki jutott. Inkább csak a pusztító eszközök helyszíni nyilvántartásba vételében és felszámolásuk ellenőrzésében jutott feladathoz.
Gyilkolásra alkalmas hagyományos eszközökből azonban még bőven akad arrafelé, tehát a mindennapos öldöklésnek korántsem vetettek gátat. Olyan elszántsággal folyik a mészárlás, hogy jelenleg senki sem tudná megmondani, mikor érnek véget a borzalmak.
Az viszont biztos, hogy a régió egyik legpusztítóbb konfliktusa zajlik a szemünk előtt. Az is tény, hogy négy év elteltével Aszad még mindig a helyén van.
Tavaly újra is választatta magát. Valószínűleg azonban nem ezért maradhat még (egy ideig) a helyén, hanem inkább azért, mert a káoszba süllyedt országában a rezsimjénél is veszélyesebbnek tartott uralmi rendszer alakult ki.
Új gyilkosok léptek a színre, akik az Iszlám Állam (IÁ) szunnita terrorszervezetbe tömörülve elfoglalták Szíria és a szomszédos Irak egy-egy részét. A brutalitásáról és vadállati kegyetlenségéről elhíresült iszlám fanatikusok 2014-től saját államot működtetnek ezeken a területeken. Időközben regionális tényezővé váltak, akiket a külföld már Aszad alavita (síita) uralkodói körénél is veszélyesebbnek tart.
Az iszlám jogrendet (sáríát) bevezető IÁ-val a fő gond éppen az, hogy mindegyik riválisánál erősebb, szervezettebb és fanatikusabb, ráadásul nemcsak a régió számára jelent fenyegetést, hanem az egész világra. Még akkor is, ha korábban elfoglalt területei egy részéről „kifüstölték”.
Az Egyesült Államok – amely 2013 nyarán még légicsapásokkal söpörte volna el a damaszkuszi rezsimet – valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy a (külföldi) foglyait lefejező, felgyújtó, a nem iszlám hitűeket elüldöző, vagy lemészároló vad dzsihadistáknál még a Moszkva támogatását élvező Aszad is jobb. Bár az országa feletti ellenőrzés jelentős részét elveszítette, még így is egyensúlyt jelent a kalifátussal szemben.
Ellenfelei Aszadot egy ideje már olyan vezetőnek tartják, akivel – jobb híján – ki kell egyezni. Minthogy a 2013 óta Svájcban rendezett Szíria-béketárgyalások hiábavalónak bizonyultak, s megfelelő politikai megoldással még senki nem rukkolt elő, egyelőre nincs más megoldás. Bár sokan tisztában vannak vele, hogy Aszad majdnem olyan szörny, mint az IÁ, jelenleg mégis őt tartják a (leg)kisebb rossznak. Ő ugyanis nemcsak honfitársai egy része ellen visel háborút, hanem a szélsőséges iszlamisták sorait is „ritkítja”.
