Melyik szobor hallgat meg téged,
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség?
Letörnétek Petőfi ágáló érc kezét
A mozdulatért, ami most is vétek?
Fehér Kálmán
Minden évben, a tavasz közeledtével, a fordulatok és forradalmak hónapjában, március idusán, mi, vajdasági magyarok is, mint minden magyar, emelkedett lélekkel emlékezünk a magyar forradalom és szabadságharc eseményeire. Azokra az eseményekre, amelyek a nemzet szabadságáért és függetlenségéért vívott harcot ünneplik. A magyar történelem értékrendjében ez az ünnep a honfoglalással majdnem egyenértékű eseményként szerepel, és azt a nemzet, különböző korokban, különböző szerepben, korszakváltóként, vagy a kezdetként, vagy a befejezésként tartotta számon. A történettudomány újabban az 1848/49-es magyar forradalmat és szabadságharcot, az 1867-ben megkötött osztrák–magyar kiegyezéssel befejeződő történelmi folyamatot beindító, és Magyarország függetlenségének visszaszerzési végkifejletét elősegítő eseményként tartja számon. A többi elveszett polgári forradalommal egyetemben, a pillanatnyi vesztes szerepe mellett, annak érdemeit is értékeli és ünnepli minden március 15-én.
A magyar nemzet és az állam sorsfordulójáról van tehát szó. A nemzetitörténelem szempontjából az 1848/49. évi eseményeket a magyar nemzet 1918-ban elszakított részei különbözően és sajátosan élik meg, természetesen attól függően, hogy az elszakított országrészben, a trianoni békediktátumot követően, hogyan alakult a magyarság sorsa. Így, a forradalomról alkotott kép másként néz ki a pesti események szemszögéből, másként Erdélyből, és másként vésődött be a délvidéki, a mai vajdasági magyarság történelmi tudatába is. Ezért szinte természetes, hogy a romániai magyarságnak is megvan az 1848/49-es eseményekről alkotott saját képe, és sajátosan élték meg 1848-at Pesten, Szegeden és Debrecenben is.
A mi negyvennyolcunk különbözéségének alapját a forradalom vezéregyéniségeinek, elsősorban Kossuth Lajosnak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjában kell keresnünk. A magyarázat pedig abban az eseménysorozatban van, amelyre Pozsonyba, az országgyűlésre érkezett újvidéki szerb delegációval folytatott tárgyaláson, talán a forradalmi mámortól áthatva, visszautasító nemzeti merevséget tanúsított. Szerb, vagyis délszláv oldalról pedig abban a követelésben kell keresni a bekövetkezett események magyarázatát, amit nemzeti mivoltuk és egyenrangúságuk elismerésének kérdése jelentett számukra. Ennek a kérelemnek a visszautasítása, és Kossuth általi megtagadása, tájainkat, a mai Vajdaság területét, s így elődeinket is, a nyílt polgárháború és a véres nemzeti leszámolások színterévé és részeseivé tette.
A május 13-a és 15-e között Karlócán megtartott szerb nemzetgyűlés már világosan megfogalmazta azt az álláspontot, hogy a szerbek a nemzeti egyenjogúságuk elnyeréséért nem a magyar forradalom táborán belül, hanem a magyar forradalom ellenében folytatják a harcot, és ez nemcsak a magyar forradalom ellenfeleivé, hanem a Habsburg ellenforradalom kiszolgálóivá is tette őket. Ehhez az irányvételhez a magyarországi szerbeknek a Szerbiából érkező szervezők és fegyveres segítség nyújtottak kellő biztonságérzetet. Így utasíthattak vissza bátran minden kiegyezésre és békés megoldásra vonatkozó javaslatot. A Délvidékről, tehát a tájainkról érkező hírekről Deák Ferenc június 15-én keltezett levelében ezt írta: „…iszonyúan véres polgárháborúnak a küszöbén állunk – a kocka el van vetve, a kimenetel az Isten kezében van.”
Ekkor kezdte meg kegyetlen játékát itt a történelem, amelyből számos helyi jellegű vérengzés született, egymás házának, termésének a felgyújtása, statáriumok és fenyegetések uralkodtak el. A menekülés és bizonytalanság színtere lett a Délvidék, mindenki számára, aki szülőföldjének tudta ezt a tájat. A szerbek sorban megtámadták a Római sáncoknál Járeknál, Szenttamáson, Titelnél, Perlasznál, Alibunáron, a szerémségi Karlócán és Cserögön a széthúzott és elaprózott magyar egységeket. Bácskában a Szerbiából érkező önkéntesek útját vérengzések jelezték. A magyar seregek kétszer is sikertelenül ostromolták Szenttamást. A váltakozó hadi szerencse, amely gyakrabban állt a szerbek, mint a magyarok oldalán, megszámlálhatatlan áldozatokkal járt.
A magyar seregek, amelyek a védelmet jelenthették volna, a bácskai és a bánsági csapatok – felsőbb parancsra 1849 januárjában elhagyták a Délvidéket. A lakosság tömeges menekülésre kényszerült. Bácskában és Bánságban is anarchia uralkodott. A szenvedés mérhetetlen volt. Az ezt követő diadalmas tavaszi hadjárat győzelmei, a visszafoglalt települések azonban már nem tudták megakadályozni azt a végkifejletet, amely néhány hónappal később Világosnál következett, és Araddal fejeződött be.
Ezért, amikor mi itt a Vajdaságban minden március 15-én, ha tettben nem is, de gondolatban mindig, – a himnuszt énekeljük, és Petőfit szavaljuk, annak tudatában tesszük, hogy tudjuk, merre vannak csonthalmaink, melyek mellet szülőföldünk útjain naponta elhaladunk. És tudatunkban vannak azok az 1848/49-es délvidéki események és azok tanúságai akkor is, amikor ma, 167 év múltán, szülőföldünket járjuk, számba véve történelmünket, azon tűnődünk, hogy mi is részesei voltunk a nagy eseménynek. Mi, vajdasági magyarok is megfizettük a forradalom és a szabadság árát, áldozatainkat nemzetünk oltárára helyezve. Ezért ünnepeltek a vajdasági magyarok 70 évvel ezelőtt is, 1945 márciusában, és ünnepelhetnek ma is, 2015 márciusának idusán, mert tudják, hogy Petőfi Sándor oltalmazó keze és nevének csodálatos ereje tette lehetővé akkor is és most is: hogy megmaradhassunk!
