2024. április 26., péntek
KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁRUNK

A fülemüle éneke

Úgy látja-e, hogy Magyarország és Szerbia között soha nem voltak ilyen jó kapcsolatok?

Igen 144 (35%)

Nem: 128 (32%)

Nincs véleményem: 133 (33%)

A magyarszo.com olvasóinak szavazatai alapján.

Kedvenc költeményeim közé tartozott az általános iskolában Arany János A fülemile című verse. A tartalmára a legtöbben még emlékezhetnek. A két szomszéd, Péter és Pál örökös háborúságban él. Ellenségességük mint a ragályos kór átragadt az egész háznépre, kicsire, nagyra, hímneműre és nőneműre, a házfalat rugdaló tyúkokra, az acsarkodó kutyákra, nyilván a macskákra is, bár erről nem ír a költő... Ott ugatnak, ordítanak egymásra a kerítés szögesdrótja mentén vagy az utcafrontnál, amikor kezdetét veszi a perpatvar. A két gazda, Péter és Pál időnként ölre is megy. Így történt a fülemüle éneke miatt kitört nagy, szomszédsági háború indítónapján is. Volt Pál kertjében egy terebélyes diófa, melynek egyik ága áthajolt Péter kertjébe. A dió odahullott az ágról a birtokára, és ezért Pál fájának ezt a pimasz birtokháborítását bölcsen eltűrte Péter. Hanem egy napon fülemüle szállott a diófára, pontosan arra a határokat el nem ismerő ágra. Fülbemászó énekét hallgatva a kint pipázó Pál – így képzelem el őt, pödört bajusszal, kalappal a fején és bő gatyában – lelkendező szavakba tört ki: „Istenem uram, / Beh szépen / Fütyöl ez az én madaram!” Meghallotta ezt Péter, és hegyes orrú bocskorával nagyot rúgott a mezsgyére ültetett sövénybe, akkorát, hogy még a sapkája is leesett a fejéről. (Erről sem ír a költő, én képzelem, hogy így történhetett.) A költemény szerint ezt ordította sértett haragjában: „Kendé bizony az árnyéka! / Mert olyat mondok, hogy még a...” Úgy hajba kaptak, ahogy talán még sohasem. Mentek is sietve a bíróhoz, és mivel biztosak voltak az igazságos ítéletben, megelőlegezett hálájuk jeleként egy-egy tallért ajándékoztak a döntnök úrnak. A bíró Pál ezüstpénzét a jobb, Péterét pedig a bal zsebébe csúsztatta. Nagy sokára el is jött az igazság napja. Döntnök uram gondban volt, mert egyetlen törvénycikkely vagy jogszokás sem rendelkezett a fülemüle énekének a tulajdonlásáról, de föltalálta magát. (Döbrögi kinézetűnek képzelem el ezt az embert, aki ítélethozatal előtt minden alkalommal letérdepel a karjában gyermekét tartó, holdsarlón álló Boldogasszony ikonja előtt és a Szűzanya tizenkét csillagos koronájához könyörög átszellemült arccal, hogy világosítsa meg elméjét.) A költemény a bíróról szólva nem ilyen bőbeszédű, aki e szavakkal vágta ki magát az egérfogóból: „Se ide nem, se oda nem / Fütyöl a madárka, hanem/(Jobb felől üt) nekem fütyöl, / (Bal felől üt) s nekem fütyöl: / Elmehetnek.”

Lehet, hogy nem pusztán a költői képzelet terméke a szatíra alapanyagául szolgáló történet. Megírása idejében – 1854-ben – Arany János jegyzői munkát végzett Nagyszalontán, és a bírósági tárgyalásokon gyakran találkozhatott nevetséges okokból kezdeményezett pörlekedésekkel. Sokszor a mi veszekedéseink is ilyenek. Ezért is foglaltam össze némiképp újraköltve a versbe foglalt történetet, amely tankölteménye és allegóriája lehet minden mondvacsinált, eldönthetetlen vitának.

Allegóriája lehet körkérdésünk témájának is, amely ugyan nem mondvacsinált, mégis nehezen eldönthető, határozottan egyéni látószögtől függő dilemma. Ez világosan megmutatkozott az eredményen is: megközelítőleg egyharmad-egyharmad arányban oszlott meg az igenek, a nemek és az állást nem foglaló bejelölések aránya.

A nyitottan hagyott allegória azért lehet megfelelő feleletadási kísérlet ilyen esetekben, mert ebben a műfajban mindenki egyéni látószögétől függően azonosíthatja be a szereplőket és értelmezheti a történet jelképes értelmét. Ő maga mondhatja meg, hogy kinek véli Pétert és kinek Pált, hogy melyik a szerb és melyik a magyar kert. Azt is ő állapíthatja meg, hogy kinek felel meg az a csengő hangú madárka, akinek a fülbemászó énekére tulajdonjogot jelentenek be mindkét oldalon.

Igaz, egy ponton a történet sehogyan sem illeszkedik a valósághoz. A tökéletes megfelelés kedvéért úgy kellene hangoznia, hogy nem a diófa ága hajolt át a másik kertbe, hanem egy döntés nyomán a szomszéd kerítése került közelebb a diófához. Ilyesmi – hiába volt váteszi költő – a békességszerető Arany Jánosnak csak rémálmaiban merülhetett föl.

A vers Arany János-os befejezése is erről a békességszeretetről árulkodik, de az is lehet, hogy a szatíraíró maró gúnya fogalmazódik meg benne. „Milyen szép dolog, hogy már ma / nem történik ilyes lárma, / Össze a szomszéd se zördül, / A rokonság / Csupa jóság, / Magyar ember fél a pörtül... / Nincsen osztály, nincs egyesség / Hogy szépszóval meg ne essék, / A testvérek / Összeférnek, / Felebarát / Mind jó barát: / Semmiségért megpörölni, / Vagy megenni, vagy megölni / Egymást korántsem akarja. / De hol is akadna ügyvéd / Ki a fülemile füttyét / Mai napság felvállalja!?”