Teljesen bizonytalan lett a világgazdaság, ma már szinte lehetetlen előre látni az alakulását. Ezért volt az, hogy a 2013-as esztendő vége meg az egész 2014-es év azzal múlt el, hogy egymás után módosították a világgazdaság növekedésével kapcsolatos előrejelzéseket. Már a 2014-re vonatkozó előrejelzéseket lefelé faragták: az eredeti jóslat – a 2013 végén lábra kapott optimizmus hatására – 3,7 százalékos növekedésről szólt, ezt szállították le már áprilisban 3,6-ra, majd 2,9–3,1 százalékra. A júniusi módosítást azzal indokolták, hogy az amerikai gazdaság a tavasszal jósolt 2,6 százalékos növekedés helyett csak 2,1 százalékkal bővül. Az európai gazdaságokban pedig nehezen indul meg a várt növekedés.
A végleges 2014. évi mérleg még nem készült el, ezért bizonyos fenntartással kell fogadnunk, de vegyük tudomásul, hogy az elemzők a világgazdaság némi gyorsulására számítanak, tehát ismét növekvő bizakodással léphetünk az új esztendőbe. (Mi a WEO, World Economic Outlook intézet számításait ismertetnénk, mert a sok előrejelzés között eddig azok bizonyultak a legpontosabbnak.) E szerint a világgazdaság 2012. évi 3,5 százalékos növekedése 2013-ban 3,2 százalékra mérséklődött, 2014-ben 3,4 százalék lett, az idén azonban már 4 százalékra nőtt. (A Világbank 2014-ben 3,3, 2015-ben 3,8 százalékos növekedésre számít.) Legnagyobb lesz a növekedés – 6,7 százalékos – Ázsiában. (Kínában 7,1 és Indiában 6,4 százalék.) Ezután jön a Szahara alatti Afrika 5,8, majd Észak-Afrika 4,8 százalékos növekedéssel.
A világátlag tartásához még az USA is hozzájárul: 3-4 százalékos növekedéssel. Lefelé viszi 2,6 százalékos növekedéssel Latin-Amerika, bár ez gyorsulás a 2014. évi 2 százalékról. (Mexikóban 2,4-ről 3,5 és Brazíliában 1,3-ról 2 százalékra.) Európa még mindig lemarad, de az év várható legbiztatóbb fejleménye, hogy az euroövezetben gyorsul a gazdaság növekedése. (Ez az övezet 2012-ben 0,7 százalékkal, még 2013-ban is 0,4 százalékkal visszaesett, de már tavaly 1,1 százalékkal nőtt, és az idén 1,5 százalékos növekedésre számíthat.)
Arról azonban, hogy ne vigyük túlzásba a bizakodást, gondoskodnak az elmélyültebb elemzések. Már a Világbank is hangsúlyozta, hogy vannak kedvező folyamatok, de minden eddigi erőfeszítés ellenére maradnak a bizonytalanságot szülő tényezők: 1. nagy a munkanélküliség, 2. megnövekedett az államadósság, 3. szigorodtak a hitelezési feltételek. Még tömörebben fogalmazott a Brookings Institution és a Financial Times közös megállapítása 2014 októberéből: „lefulladóban van a világgazdaság kilábalási folyamata, mert sok a bizonytalanság”.
Szerintünk azonban sokkal komolyabb dologról van szó, semhogy egyszerűen bizonytalanságot emlegessünk: a világgazdaság olyan történelmi fordulathoz érkezett, amelynek alakulását és hatását nem lehet előre látni. A történészek még nem figyeltek fel rá, de lassan már kikristályosodik, hogy ennek a fordulatnak a kezdetét a G20-nak nevezett államcsoport 2010. évi csúcsértekezlete jelentette. A világsajtó ugyanis még mindig jobban el van foglalva annak latolgatásával, hogy a világgazdaság gerincét jelentő 20 ország vezetőinek évi összejövetele hogyan és mennyivel visz bennünket közelebb az általános vélemény szerint szükségessé vált világkormány megalakításához, és azzal hogyan működik-működhet ez a világkormány.
Így kevesen figyelhettek fel arra, hogy mit jelent és mit hozhat az a fordulat, amely az említett 2010-es csúcsértekezleten bekövetkezett. Ezen a csúcson ugyanis a fejlett világ vezetői, elsősorban Obama amerikai elnök arról akarták meggyőzni a „feltörekvő országoknak” nevezett államcsoport vezetőit, hogy a világgazdaság harmonikusabb fejlődése érdekében jobban meg kell nyitniuk piacaikat a fejlettek árui előtt, elsősorban Kínának felül kell értékelnie valutáját, hogy növekvő fogyasztásra átálló piacán növelje a fejlettek versenyképességét. (Ennek az elképzelésnek az alapja, hogy hamarosan Ázsia lesz a világ legnagyobb fogyasztója. A fogyasztás gerincét adó középosztályhoz ugyanis 2009-ben 1,8 milliárd ember tartozott, ebből 525 élt Ázsiában. Ez a lélekszám 2020-ig 3,4 millió lesz, ennek már fele él Ázsiában, 2030-ban pedig a 4,8 milliárd középosztálybeliből 3,2 milliárd él Ázsiában.)
A számítás reális: a fejlett országok csak úgy szüntethetik meg a mostani pénzügyi hiányt szülő és eladósodásukat gerjesztő külkereskedelmi mínuszukat, ha többet adnak el a növekvő befogadóképességű, új piacokon. Igen ám, de ennek a világgazdasági fordulatnak vannak bizonytalanságot szülő összetevői. A legláthatóbb: mi lesz, és hogyan változik az a most működő mechanizmus, amely a mai helyzet alapvető jellemvonása. A fejlett országok – elsősorban az USA – most csak úgy tudják fenntartani mai fogyasztásukat, hogy külföldi pénzhez jutnak. Ez a pénz érkezhet beruházások és közvetlen kölcsönök formájában. A kérdés: kivitelük a feltörekvő országokba lehet-e akkora, hogy nélkülözni tudják azokat az összegeket, amelyeket eddig a most csökkenésre ítélt ázsiai többlet teremtett.
Vannak azonban ennél súlyosabb dilemmák is. Onnan: Milyen hatása lehet annak, hogy a világkereskedelem ilyen átállásával okvetlenül megindul az életszínvonal kiegyenlítődése, ami a fejlett országoknál csökkenést, a feltörekvőeknél növekedést jelent? Addig: A Föld tartalékai hogyan és meddig bírják ki ennek az így megnövekvő fogyasztásnak a terhét? (Például azt, hogy a számítások szerint 2019-ben már 100 millió új autót adnak el.)
