Az 1956-os forradalom leverése után nemcsak nyugati irányba, hanem a déli országhatáron át is menekültek az emberek. Mintegy 200 ezren távoztak ebben az időben Magyarországról, közülük 20 ezren Tito emberarcú szocializmusának oltalmában bíztak. 1956 novemberétől a jugoszláv hatóságok az ENSZ anyagi támogatásával látták el a Magyarországról menekülőket. A határ menti falvakban befogadóközpontokat hoztak létre, majd segítették az emberek továbbjutását Nyugatra vagy az óceánon túlra.
Királyhalmán három ideiglenes gyűjtőtáborban helyezték el az érkezőket: az iskolában, a művelődési házban és az egykori Zsiga-telepen.
Papp Ferenc feleségével az ötvenes években az egykori tanítói lakásban lakott. Mint mondta, hallgatták ugyan a rádiót, tudták, hogy forradalom van Pesten, de azt nem tudták, hogy errefelé is menekülnek az emberek.
– Egy este, amikor már besötétedett, a családdal készültünk a vacsorára. A külső ajtót nem zártuk be, a belső, a konyhaajtó is nyitva volt, és egyszer csak valaki kopogás nélkül, szinte betört a lakásba. Becsukta maga mögött az ajtót és ráfordította a kulcsot, és azt a kezébe vette. Én egy kicsit megilletődtem, őszintén mondva, hogy ez mi akar lenni, és odaálltam a konyhaszekrény elé, kihúztam a fiókot és egy kést a kezembe vettem. Gondoltam, majd csak történik valami. De a jövevény csak hallgatott egy ideig, nézett bennünket, majd azt mondta, nehogy csináljunk valami váratlan dolgot – meséli Ferenc.
Blažić Mirkót kereste az idegen. Elmesélte, hogy Ásotthalomról, a határ túloldaláról érkezett és nagyon jól ismeri ezt a vidéket. Királyhalma környékét is, de feltétlenül beszélnie kell Mirkóval, aki a körzet belügyi felügyelője volt, mert jönnek a magyar menekültek és ő segíteni akar az átjutásukban.
Ferenc elirányította az ismeretlent, s valóban néhány nap múlva már meg is érkezett az első csoport. Beszüntették az iskolában a tanítást, a szövetkezetből szalmát hoztak a tantermekbe és ott helyezték el őket. Ferenc szerint hozzávetőlegesen két-három hétig tartott a menekültek érkezése.
A jugoszláv hatóságok utasították a határőröket, hogy ne tartóztassák fel a menekülőket, hanem segítsenek eljutni nekik a befogadóközpontokig. Ábrahám Mihály egyetemista volt Szarajevóban ebben az időben. Éppen itthon tartózkodott, amikor a menekültek megérkeztek. A fiatalok általában a művelődési otthon környékén gyülekeztek. Csaknem hatvan év után is, a ma már nyugalmazott középiskolai tanár, könnyes szemmel meséli, hogy az autóbuszból kiszállók között megpillantott egy fiatal házaspárt, akik egy 3-4 éves alvó kislányt tartottak a karjukban. Mihály azonnal a segítségükre sietett és bevitte a kislányt a szálláshelyükre.
Blažić Mirko volt a befogadóközpont működésével megbízott személy. Csakhamar összehívta az asszonyokat, és azok főztek a menekülteknek. Torkos István emlékei szerint a menekülők nem voltak rongyosak, nem tűntek szegényeknek, inkább tanult emberek jöttek. S főként Pestről és környékéről, a határ menti településekről nem menekültek az emberek, legalábbis Királyhalmára nem, az emlékezők szerint. István máig emlékszik néhányuk nevére.
– Hát volt Regdon Imre, aztán volt Vásárhelyi István, Rutai Jóska, Jani...
A menekülők a határ menti tanyákra is bekopogtak. Imre arról is mesélt, hogy hálásak voltak minden apróságért és azt a kevéske holmit is, amit magukkal hoztak, oda akarták ajándékozni befogadóiknak, de ők nem fogadták el.
A faluban gyorsan elterjedt a hír, hogy naponta újabb és újabb menekültek érkeznek. Eleinte a falusiak azért mentek el az iskola környékére, hogy megnézzék, hogyan is néznek ki a menekültek, ám amikor látták, hogy ugyanolyan magyar emberek mint ők, akkor szánakoztak rajtuk, és ahogy tudtak, segítettek nekik, emlékezett István.
– Mikor már lecsendesedett ez az érkezési hullám és a lakosság részére is tudott dolog volt, hogy itt vannak, és hogy el vannak helyezve és milyen körülmények között élnek, akkor ez az úgynevezett belügyes, aki itt felügyelt erre az egész eseményre, engedélyezte, hogy bejöhessenek a falubeliek a táborba. Főleg az asszonyok, és akkor hoztak egy kis gyümölcsöt, élelmet, később már takarókat is hoztak, mert kezdett hideg lenni – meséli Papp Ferenc. Mint mondja, a tábor nem volt zárt, de azért felhívták az itt lévők figyelmét, hogy ne nagyon távolodjanak el az iskolától vagy attól a helytől, ahol éppen el voltak szállásolva. Voltak falubeliek, akik meghívták őket ebédre, mások másként segítettek a bajba jutottakon. Ferencékhez, a tanítói lakásba bejártak a nők tisztálkodni, a férfiak meg a rádiót hallgatni.
Papp Ferenc emlékei szerint 2-3 hétig lehettek Királyhalmán a menekültek. S közülük szinte senki sem akart Jugoszláviában maradni, valamennyien tovább szerettek volna utazni Nyugatra vagy Amerikába. A hatóságok ebben is segítettek nekik. Ferenc meséli, hogy a tengerparti szállodákból jelentkeztek az ismerőseik, akikkel barátságot kötöttek, hogy várják a továbbjutásukat. Később Ausztráliából, Kanadából érkeztek a képeslapok, amelyben már arról számoltak be az 56-os menekültek, hogy sorsuk jobbra fordult.
Ferenc szerint két-három hétig voltak csupán a királyhalmi táborban a zöldhatáron át érkezők. De ez alatt az idő alatt meglátogatta őket egy fiatal férfi meg egy nő, akik arra igyekeztek rávenni a menekülőket, térjenek vissza Magyarországra, a helyzet rendeződik, és nem esik bántódásuk. Ferenc úgy tudja, csak kevesen tartottak velük.
Az eddigi kutatások szerint több mint 16 ezren nyugatra távoztak, 2700-an visszatértek Magyarországra és hozzávetőlegesen 650-en maradtak Jugoszláviában.
Kezdetben Jugoszlávia pénzelte az 56-os menekültek befogadását, később az ENSZ napi 1 dollár 27 centet fizetett minden magyar menekült ellátásáért Jugoszláviának. A magyar határ menti falvakban, városokban a legtöbb esetben iskolákban, művelődési házakban helyezték el őket, s gyakran a helybeli szövetkezet irányítóit bízták meg az ellátásukkal.
Palicson egy központi befogadótábor volt. Ennek helyén ma egy emlékmű áll, amely idézi emléküket, illetve emléket állít a forradalom hőseinek. Bajmokon a helyi közösség falán van egy emléktábla, Kelebián pedig a művelődési ház falán, amelyek arra emlékeztetnek, hogy csaknem hatvan évvel ezelőtt ezekben az épületekben nyújtottak menedéket az 56-os menekülteknek.
