Nálunk sosem látott katolikus szentmisén vehettek részt az elmúlt szombaton az újvidéki hívek. SE Orlando Antonini belgrádi nuncius celebrálta más főpapok és papok sokaságának segédletével, hogy a jelen levő hívekkel együtt imádkozzanak Körösztös Krizosztóm, az újvidéki ferences rendház alapító főnöke és rendtársa, Kovács Kristóf boldoggá avatási folyamatának sikeres befejezéséért. Már az is ritkaságnak számít, hogy a mise három nyelven folyt: latinul, magyarul és horvátul. Micsoda különös eset: egyetlen tolmács segítségével, aki nem más, mint Harmath Károly mostani rendházfőnök.
Kik ezek a kevesek által ismert nevű egykori szerzetesek? Miért Újvidéken imádkoztunk értük? Mivel szolgáltak rá, hogy boldoggá avatási eljárás indult érdekükben? Mi az oka annak, hogy ennyi kérdés merül föl most velük kapcsolatban?
A válasz két szóval megadható: mártírok ők. 1944 őszén, amikor Újvidéken a lakosság nagy része a város felszabadulására készült, lemészárolták, agyonkínozták őket. A város most ünnepelte azt a hetven évvel ezelőtti fölszabadulást. Milyen volt az a fölszabadulás, ha ferences papok lettek közben mártírrá, akik nyugodt lélekkel várták a rezsimváltást, abban a szent tudatban, hogy ők nem vétkesek, nem eshet bántódásuk? Egy belgrádi történész legfrissebb adatai szerit az akkori fölszabadítók ferenceseinkhez hasonló gondolkodású emberek tízezreit irtották ki akkoriban. Nem csak magyarokat meg németeket, hanem a saját véreiket is.
Vidékünk katolikussága abban az időben Grősz József kalocsai érsek alá tartozott. Ő körlevében szólította föl papjait, hogy ne hagyják el szolgálati helyüket, hiszen a híveiknek éppen olyan időkben van a legnagyobb lelki vigaszra szükségük, mint amilyenek abban az időben jártak errefelé. Sok papunk mégis elment, de többen voltak, akik maradtak. Közülük vagy harmincan váltak mártírrá. Kristóf testvér és társai is megmenekülhettek volna, de maradtak. A rendházfőnököt a fegyveresek külön is fölszólították, hogy elmehet, de csupán annak árán, ha a többieket, akiket a rendházból vele együtt kitereltek a fölszabadító fegyveresek, mégis elviszik. Ő azt mondta, osztozni akar a sorsukban. Nem tudjuk ma sem bizonyosan, hogyan halt meg. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy értünk. Úgyszintén társa is.
Katolikus hitünk szerint, aki hitéért életét adja – mint mondani szokás – vérét ontja értünk. Egyházalapító Megváltónk is ezt tette, azzal, hogy ő föl is támadott értünk. Úgy tudjuk, hogy aki a vérét ontja másokért, az nem jár messze a krisztusi példától. Az valójában szent, csak ezt hivatalosan ki kell mondani az egyház szabályai szerint.
A két ferences szerzetes boldoggá avatási folyamata évekkel ezelőtt megindult az egyházi előírások szerint. Napilapunknak is van köze ahhoz, hogy a két újvidéki mártír ügye a mintegy fél évszázados titkolózás után eljutott eddig, hogy a római katolikus egyház feje megbízta belgrádi képviselőjét ilyen ceremónia lebonyolítására. A hetven évvel ezelőtt Újvidéken és az egész délszláv állam területén lezajlott magyarirtásról a lap hasábjain jelentek meg az első nyilvános írások.
Nekünk, magyaroknak szép számban vannak mártírjaink, szentjeink. Bizonyos adatok szerint Árpád-házi királyi famíliánk többet adott a világnak, mint bármely más uralkodóház. Az olyan szentjeinkre, mint amilyenek ők voltak, úgy tekintünk, mint távoli hőstörténetünk szereplőire. Hogy csak a legismertebbeket említsük: István, Imre, Erzsébet, Margit. Nem az ő vérükből való, mégis a mi szentjeink között tartjuk számon Gellértet. Csakhogy ez a két ferences papunk nem körülbelül egy évezreddel, vagy annál is több idővel ezelőtt szolgáltak szent példájukkal, hanem a közelmúltunkban. Nem a régieknek, hanem nekünk, a mi fiainknak mutatták: Itt kell maradni! Másokért szolgálni. S ha úgy adódik, meg is halni értük.
Leírni sem könnyű ezt, hát még elképzelni, hogy valaki így vállalja a maradást. Két ember, két Újvidéken szolgáló pap, ahol már akkor is kisebbségben éltünk, akik itt éltek közöttünk, itt szolgáltak az akkori Gömbös Gyula utcában épült vadonatúj rendházban. Bakócz Tamás egyházvezető prímásunkat annak idején Rómába küldték eleink, hogy esetleg pápává válasszák, s könnyebb lesz megmenteni a magyarságot. Nem sokon múlott, de nem sikerült. Most meg mit tapasztalunk? A magyar egyházfő kezdeményezi – többek között – két újvidéki papunknak a szentek sorába iktatását. Fölmutatva őket mindannyiunknak, megmagyarázva, hogy az itt maradás ugyan halállal járhat, de aki ezt megteszi, az csakugyan értünk cselekszik! Ahhoz imádkozhatunk, hogy segítsen nekünk itt maradni. Megmaradni itt, ahol – erősen megfogyva bár – mégis vagyunk annyian, hogy ilyen emberek is termettek, s talán még teremnek is közöttünk.
