A múlt heti Szerbia–Albánia labdarúgó-mérkőzést követően, amelyen egy drónra függesztve a játéktér felett a Nagy-Albániát jelképező zászló lebegett, erőszakhullám söpört végig Vajdaságon. Több településen is albán tulajdonban lévő pékségeket, cukrászdákat rongáltak meg, Szabadkán felgyújtották a helyi dzsámi garázsának ajtaját. Néhány elkövetőt sikerült azonosítani, őket a rendőrség a napokban tartóztatta le. Az aktuális történéseket Mihal Ramacs újságíró, politikai elemző értékelte lapunknak nyilatkozva.
A Szerbia–Albánia mérkőzés utáni erőszakhullám a nemzeti türelmetlenség új erupciója, vagy olyasmi, ami mindig is jelen volt?
– Az erőszak soha nem véletlenszerű. A sötétségben támadók gyávák. Az ilyen emberek soha sem önállóan cselekednek, hanem falkában. A szabadságharcosok nem rejtik el arcukat, nem titkolják nevüket, sem szándékukat. Azok hajtják végre cselekedeteiket az éjszaka leple alatt, akik az emberségesség és a józan ész ellen folytatnak háborút. Az elkövetés módjából egyértelmű, hogy a lehető legszélsőségesebb jobboldaliakról van szó. Az ultranacionalistáknak nincsen nevük, csupán céljuk: egy nép, egy állam és egy teljhatalmú vezér.
Mi a magyarázat arra, hogy ezek az incidensek kizárólag Vajdaságban történtek?
– Az egyik cél az volt, hogy megmutassák, az ultranacionalisták jól szervezettek és utasítás alapján járnak el. Arra nem kaptak utasítást, hogy Belgrádban, vagy Šabacon, vagy esetleg Banja Lukán randalírozzanak.
Hogyan kellene az államnak a XXI. században mindezt megfékeznie?
– Ha az állam fenn kíván maradni, akkor kezelnie kell a helyzetet. Ha erre nem képes, akkor végül magát az államot verik szét. Hogy pontosan mit kell tenni, ezt nem nekem, az újságírónak, költőnek kellene megmondanom, elvégre úgy tudom, hogy ezt is tanítják a rendőriskolákban. Az alkotmányban is írja, hogy a törvény- és az alkotmányellenes cselekedet államellenesnek tekintendő. Az állam, amely nagy számú szélsőséges csoportosulásokat tolerál, maga ellen tevékenykedik.
Megfelelő volt-e a tartományi és a köztársasági hatalom reakciója?
– Nem. A tartományi hatalomnak semmiféle hatásköre nincsen ezen a téren. Tomislav Nikolić államfő és Aleksandar Vučić kormányfő tisztában vannak vele, hogy a Szerb Haladó Párt kivel osztozkodik a hatalmon Újvidéken. Ha a városi hatalomban türelmetlenséget és a más nemzetek iránti gyűlöletet népszerűsítő pártok, illetve mozgalmak is részt vesznek, akkor egyáltalán nem kérdéses, hogy miként jutottak a huligánok a nem szerb pékségek és cukrászdák címéhez.
Hogyan értékeli a szerb, illetve albán kormányfők reakcióját?
– Ha a labdarúgó-mérkőzések befolyásolják két állam kapcsolatát, akkor nem vagyok benne biztos, hogy beszélhetünk-e egyáltalán államról. Ha a polgárok sorsa a focitól, a jégkorongtól, a kosárlabdától, vagy akár a sátoros énekesnőktől, prostituáltaktól függ, akkor nincs is szükség államra.
Milyen arculata van jelenleg a nacionalizmusnak Vajdaságban, Szerbiában?
– A nacionalizmus és a sovinizmus mindig annyira erős, amennyire azt az állam szeretné és megengedi. Elég csak egy héten át olvasni a belgrádi bulvársajtót, abban ott áll a válasz a kérdésre. És érdemes felidézni Nikolić Vlagyimir Putyin tiszteletére mondott beszédét a múlt heti katonai díszfelvonuláson. Abban a beszédben szó sem esett a proletár brigádokról, vagy a többi nemzetről, esetleg azokról a humánus eszmékről, amelyekért Tito partizánjai küzdöttek. Egy másik érdekesség: a belgrádi Zágrábi utcát a napokban Koča Popović utcává keresztelték át. Egy rövid kis utcácskáról van szó. Koča Popović tábornok volt, aki Belgrád felszabadításáért harcolt a második világháborúban. Közvetve azért is küzdött, hogy Belgrádban létezhessen Zágrábi utca. Az Európa-párti SZHP két legyet ütött egy csapásra: törölte Zágrábot Belgrád térképéről, a nagy Koča tábornok pedig kapott egy néhány száz méteres utcácskát. Azok, akik így megalázzák a szerb nemzeti hősöket, Szerbia ellen ténykednek.
Hogyan jellemezné a vajdasági nemzetek együttélését?
– Egyre kevésbé beszélhetünk együttélésről. A különböző nemzetiségek képviselői ugyanazokon az utcákon járnak, ugyanazokkal az autóbuszokkal utaznak, egymás mellett dolgoznak munkahelyükön, ugyanazt a villanyáramot és vizet használják, ugyanakkor párhuzamos világokban élnek. 1945 után a kommunisták a nemzetiségek működőképes közösségét alkották meg. Amikor széthullott az az állam, a nemzetek közötti kapcsolatok azon modellje is megszűnt működni, amelynek mentén korábban költőként meghívtak Zentára, Ürögre és Keviszőlősre, Olimpia Balos romániai költőnőt pedig én láttam vendégül Bácskeresztúron, vagy Sziveri Jánossal, Vojislav Despotovval és Miroslav Demakkal jártam közösen irodalmi estekre. Nagyjából tíz évvel ezelőtt örömmel olvastam a Fehér Ferenc és Miroslav Antić verseiből összeállított kötetet. Ők ketten őszintén szerették egymást és tisztelték a valamikori államot. Abban az államban senkinek nem jutott eszébe megrongálni egy szobrot, egy emléktáblát, vagy akár egy padot, vagy betörni egy pékség ablakát. Annak az államnak számos hibája is volt, ugyanakkor arra is emlékszem, hogy generációnkat még arra tanították, miként legyünk emberek. Ma ezt sem az iskolákban, sem a médiában nem tanítják.
Megtörténhet-e, hogy Szerbiában túlságosan nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy ki milyen nemzetiségű?
– Nehéz lenne általánosítani. A munkahelyemen és a szomszédságomban több nemzetiség képviselőjével is találkozok naponta. Soha nem ért kellemetlenség nemzeti hovatartozásom miatt, ugyanakkor azt is tudom, hogy másoknak vannak rossz tapasztalataik. Nincsenek jó és rossz nemzetek, csupán jó és rossz emberek. Generációmat még arra tanították, hogy nemzeti, vallási és egyéb hovatartozása alapján senkit se különböztessünk meg. Az a benyomásom, hogy a mai ifjúság otthon, az iskolában és az utcán is valami egészen mást tanul. Elődeink is mindig tudták, hogy ki a magyar, a német, a szerb, vagy a ruszin, de normális időkben ez nem számított és nem befolyásolta az emberek együttélését. A „nem normális” időkben azonban nincsen rend, darabjaira hullik az értékrend, az emberek megszegik a szabályokat. A bölcs emberek már 1988 nyarán figyelmeztettek, hogy miután egyesek szétverik a pékségeket, az emberi fejek kerülnek sorra. Így is lett. Nem szeretném, ha ez megismétlődne. Minden az államtól függ. Az államnak lenne elegendő ereje megállítani az erőszakot és azokat, akik azt terjesztik.
