Engler Lajost sokan kosárlabdázóként ismerik, a „magyarszósok” pedig a lap megbecsült külpolitikai szerkesztőjeként tisztelik. Nagybecskereken feleségével éli nyugdíjas éveit. Mint vallja, él, de nem virul. Az övé a kifutófiú szerepe. Találkozhatunk vele a piacon, az üzletben, a bankban. Jó egészségéhez nyilván hozzájárult a húszévi sportolás. Bár az is lehet, hogy a csípőműtétet is a betonpályákon történt számtalan elrugaszkodás okozta. Mint mondja, akart volna cigarettázni, de nem tetszett neki – büdös volt. Az elmúlt negyven év alatt nem ivott meg egy sört sem. Húsz évig sportolt, bő másfél évtizedig volt újságíró. A kettő között volt tanár, iskolaigazgató, tartományi tanügyi titkárhelyettes.
Megvallom, hosszas halogatás után, némi lámpalázzal mentem el Englerék teniszpálya közeli családi házába. Talán azért is, mert annak idején éppen Engler Lajos előtt tettem le a gyakornoki vizsgámat. Rögtön megnyugtatott, amikor azt mondta, nem bánta meg, hogy hozzásegített ahhoz, hogy fölvegyenek. Nyugtatólag hatott rám az is, amikor megjegyezte, hogy a beszélgetés alatt szóba került évszámokért már nem vállal felelősséget. Csak az eseményekért, még inkább a hozzájuk fűződő érzelmekért.
A magyarországi Bátaszéken született 1928-ban, de a sors három éves korától Nagybecskerekhez kötötte.
– Az egyik első becskereki élményem az volt, amikor 1934-ben az egyik barátommal sétálva a templom környékén beszélgettünk, nevetgéltünk, és odajött hozzám egy jól öltözött úriember, és pofon vágott. Tíz éves voltam. Hazamentem, és megkérdeztem anyámtól, ez mi lehetett. Ő elmondta, hogy aznap Marseille-ben megölték a szerb királyt, és állítólag Magyarországon nevelték ki a gyilkosát. Mi magyarul beszélgettünk, ezért kaptam egy pofont. Ez volt az első ismeretségem a nemzeti politikával.
– A nagybecskereki Proleterben kezdett kosárlabdázni, amely a jugoszláv kosárlabdasport úttörője volt.
– Amikor 1948-ban megtudták, hogy a nagybecskereki kosárlabdázók be akarnak vonulni, akkor a belgrádi Partizanból eljöttek, és hármunkat (Lóczi, Pataki, Engler) elvittek. Leszolgáltuk a katonaságot, Pataki hazajött, Lóczi meg én ottmaradtunk katonai tisztviselőként, jómagam altiszti, Lóczi tiszti rangban.Bekerültem az országos válogatottba is, amelyben 78-szor játszottam. Az argentinai világbajnokságon Lóczival kaptunk egy ajánlatot. Ám amikor átbeszéltük a dolgot a szállodában, mégis úgy döntöttünk, hogy hazajövünk családjainkhoz.
Pedig az egyik sportmecénás olyan havi fizetést kínált fel, amiből tíz öltönyt is vásárolhattunk volna. Lóczi Vilmos válasza mégis az volt: minek nekem tíz öltöny, amikor csak egyet ölthetek magamra. Később kaptam egy ajánlatot, hogy Németországban játsszak, ahol egyben edző is lehettem volna. Ez sem valósult meg. Így aztán egydolláros külföldi napidíjjal, amatőrként fejeztem be a sportpályafutásomat.
– A Proleterrel országos bajnoki címet sikerült nyerni.
– Amikor 1955-ben befejeztem az egyetemet, visszajöttem a Proleterbe, amellyel már a következő évben országos bajnokságot nyertünk. Három belgrádi, zágrábi, zadari, spliti, sarajevói, ljubljanai csapatot kellett legyőzni az elsőbbségért. A bajnoki címet a városvezetés nem értékelte, a labdarúgás élvezett előnyjogot. Az állomáson senki sem várt minket, csak hetek után fogadták a csapatot. Jutalmunk egy-egy karóra volt. Külföldön jobban megbecsülték eredményeinket. Például azt, hogy a Proleter leverük azt a román válogatottat, amely előtte legyőzte a jugoszláv csapatot az Európa bajnokságon. Évekkel később egy kolozsvári látogatásom alkalmával is gratuláltak az ottani magyarok, örültek, hogy legyűrtük a románokat. A Proleter lassan lefelé csúszott, és a hatvanas évek elején, búcsúmérkőzés nélkül abbahagytam – mondja beszélgetőtársunk, akinek az egyik emlékezetes nagybecskereki mérkőzése az volt, amikor sikerült leállítani a BSK színeiben játszó Radivoj Koraćot, aki a meccsenkénti 40-es átlag helyett csak 19 kosarat dobott a Proleternek.
– Hogyan lett tanár a kosárlabdázóból?
–1954-ben egyik mérkőzésen kinyújtott lábamra ráugrott Žeravica (Ranko, a későbbi sikeres edző), és eltört a térdem. Véletlen volt. Egyébként jó barátom volt akkor is, meg most is az. Kórházba kerültem, két hónap alatt kétszer látogattak meg a vállveregetőim. Akkor eldöntöttem: el kell végeznem valamilyen iskolát. Beiratkoztam a germanisztikára. Nagybecskereken 1955-től német- és angoltanárként kezdtem tanítani. Akkortájt sokkal jobbak voltak a nemzetek közötti viszonyok. Tanítottam szerbeket és magyarokat is. Nemrég voltam az egyik szerb tannyelvű osztály 50. érettségi találkozóján, amelynek osztályfőnöke voltam. Szépen megünnepeltük, még pityergés is volt.
– Számos szakcikket írt az oktatásról, majd a nagybecskereki Május 25-e iskola igazgatója lett, ami büntetésnek számított. Ám az intézmény csakhamar (négyszer egymás után) a legjobb inasiskola lett Szerbiában. Több társadalmi elismerésben részesült, köztük 1980-ban megkapta a Munka Érdemrendet ezüst koszorúval, majd a tartományi tanügyi titkár helyettese lett. Az érettségi beszüntetése körüli huzavona nyomán kapott felmondást.
– Az ezzel járó egyéves „ingyenélést” már nem vállaltam. Így kerültem a Magyar Szó művelődési rovatához, majd a külpolitikához. Talán ez volt hányatott munkakorom legszebb időszaka. Nagy szeretettel emlékszem a Magyar Szóban eltöltött évekre, amikor kiváló munkatársakkal dolgozhattam. Miután néhányan távoztak a szerkesztőségből, rovatvezető lettem. Igyekeztem lehetőséget nyújtani a kollégáknak, hogy eljussanak minél több eseményre.
– Egy-egy külföldi út, tekintettel az akkori politikai helyzetre, váratlan eseményeket is hozott magával.
– Az el nem kötelezettek havannai csúcsértekezletén az egyik ilyen mozzanat az volt, amikor Kadhafi líbiai elnök éles szavakkal bírálta a tagállamokat, amiért nem álltak ki országa mellett az USA támadásai után. A hírt elsőként közölte a Magyar Szó, akár csak a Frederico hurricán megérkezését, amely hír leadása után áram nélkül maradt a város. Kínából leadott jelentésemet pedig szerencsémre nem hozták le, amelyben arról tudósítottam (volna), hogy Kína másnap megtámadja Vietnamot. A jelentésen leadása után ugyanis az irodában harminc fegyveres katona jelent meg, ami arról tanúskodott, hogy akkortájt Kínában a magyar újságírók jelentéseit (is) éberen figyelték.
– A mai helyzetben mit ajánlana egy fiatal pályakezdőnek: érdemes-e újságírással foglalkozni?
– Egy szalagcímem jut eszembe: „Hátra arc, és teljes erővel előre!” Szeretnék valami biztatót mondani, de nem jut eszembe semmi. Újságíró csak az legyen, aki mindennek (a rossz fizetések, az utazgatások, a mellőzések) ellenére, nagyon szeret újságot írni, mert az egy nagyon érdekes és hasznos népnevelő foglalkozás. Ám csak akkor, ha megírja az igazat. Tanítottam két szemesztert az egyetem újságírói szakán. Az volt az elvem, hogy „sokszor nem lehet mindent megírni, tehát nem lehet mindig megírni az igazságot, de soha ne írjál hazugságot!” – vallja Engler Lajos.
