HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Tart-e attól, hogy az ukrán–orosz konfliktus harmadik világháborúhoz vezet?
– Igen, az események ebbe az irányban mutatnak: 73 (21%)
– Részben, de bízom abban, hogy minket nem érint majd: 39 (11%)
– Nem, remélem, hogy észhez térnek a felek: 98 (28%)
– Nem, a konfliktus helyi jellegű marad: 128 (37%)
(A www.magyarszo.com olvasóinak válaszai alapján.)
A harmadik világháborútól felesleges tartani, már rég elkezdődött. Szerencsére nem a hagyományos keretek között zajlik, csak a virtuális térben, s a való világ remélhetően túléli.
A kibertérben már jó ideje kíméletlen küzdelmet folytatnak egymás ellen a Föld meghatározó országai (az Egyesült Államok mint egyedüli világhatalom, Kína, Oroszország és Japán), továbbá a globális politika, illetve gazdaság alakulását kevésbé befolyásoló regionális, esetleg mindenkivel ellenkező hatalmai (Irán, Észak-Korea, India, meg a többiek). Ezt az állapotot rengeteg informatikai és biztonságpolitikai szakember már világháborúnak tartja. Az érintett országok jelentős erőket (kiberhadseregeket) készítenek fel, mozgósítanak és vetnek be, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el a virtuális térbe rejtett világháborúban. Úgy tűnik, nincs már messze az az idő sem, amikor a kiberkatonák által indított láthatatlan roham következményeként hús-vér emberek is meghalnak.
A konfliktus hadüzenet nélkül zajlik, ráadásul sok állam tagadja az érintettségét, holott a szerepe kiemelkedő. A háború résztvevői eddig – külön erre a célra kifejlesztett komputervírusokkal – főként titkos adatokat loptak egymástól, vagy kémkedtek a másik után. Az is sokszor előfordult, hogy a szemben állók lesújtottak az ellenség egy-egy fontos (kormányzati) intézményének, ipari létesítményének, (katonai) telekommunikációs hálózatának, stratégiai (nagy)vállalatának, vagy bankjának informatikai, illetve számítógépes (vezérlő)rendszerére.
A támadónak mindez viszonylag olcsó „mulatság”, a megtámadottnak annál drágább. Becslések szerint az online világháború eddig évi 250 milliárd dollár kárt okozott.
A világhálós világháború a való élet arcvonalai, feszültséggócai mentén húzódik. Ahol a valóságban államközi konfliktus létezik, az a virtuális térben is egyre inkább tetten érhető.
A nagy csata jelenleg Oroszország és Ukrajna között dúl. Elsősorban azért, mert a két ország – hivatalosan ugyan nem, de – a valóságban is hadban áll egymással. A konfliktusban nyakig benne van az Egyesült Államok és az Európai Unió is, hisz Ukrajna mögött sorakoztak fel, miután az év elején megbuktatták a kijevi Moszkva-barát vezetést, majd a sajátjukat ültették a helyébe.
Ukrajna miatt a szemben álló táborok nemrég kereskedelmi háborúba keveredtek. Az oroszok azt állítják, hogy emiatt az USA-t és szövetségeseit éri nagyobb veszteség. A Nyugat pedig azt bizonygatja: Oroszország jár rosszabbul. Sokan viszont attól tartanak, hogy az emberiség húzza a rövidebbet, mert az orosz–ukrán háború világméretűvé terebélyesedhet. Májusban erre már Putyin orosz elnök gazdasági tanácsadója, Szergej Glazijev is utalt. Szerencsére tévedett, a világégés elmaradt. Alig valószínű, hogy Ukrajna, illetve annak keleti része miatt a nyugati (NATO-vezette) seregek összecsapnak Oroszországgal, megkockáztatva ezzel a hagyományos és tömegpusztító fegyverekkel vívott III. világháborút.
A XX. századi két világégésből és a hidegháborúból ugyanis okultak a nagyhatalmak. Ha nem így lenne, már rég összecsaptak volna. Indítékból, ürügyből, kölcsönös gyűlöletből, kiválónak gondolt alkalomból, vagy rendkívül feszült időszakból volt épp elég a II. világégés utáni hidegháborúban. Mégsem esett egymásnak az akkori két szuperhatalom: a (ma már nem létező) kommunista Szovjetunió és az USA, amely jelenleg is a világpolitika főszereplője. Tömegpusztító fegyverből is több állt rendelkezésre akkor, mint napjainkban, amikor a két gazdasági óriás, Kína és az USA – ellentétes érdekeik, és lappangó viszályaik miatt – már szintén atomrakétákkal lövöldözhetne egymásra. És mégsem teszik, ahogyan a többi viszálykodó (atom)hatalom, vagy katonai-, netán államszövetség sem.
Talán azért nem, mert rájöttek: fegyveres konfliktusuk a bolygó pusztulásával lenne egyenértékű. És talán arra is ráébredtek a katonai erő alkalmazásának hívei, meg persze a politikusok, hogy jobb egy kisebb, lokális csetepaté, mint egy globális összetűzés, ami mindent elsöpörne.
A nagyhatalmak ezért inkább maradtak a kis háborúk (támogatása) mellett, amelyekből ráadásul hasznot is húznak. A külső veszélyekre hivatkozva a kiválasztott elit (jó pénzért) fejlesztheti és bővítheti hadseregét, fegyverrendszereit, folyamatosan izmosíthatja hadiiparát. Közben busás haszonnal adhatja el a fegyvereit. Sorjáztak is szépen a II. világháború után a kisebb-nagyobb fegyveres összezördülések. A sorozat azóta sem szakadt meg, sőt folytatódik: gondoljunk csak Afganisztánra, Szíriára, Irakra, Dél-Szudánra, vagy a Közép-afrikai Köztársaságra.
Igen, mindez rengeteg emberi tragédiával, pusztítással, és vérrel jár. No, meg jókora haszonnal: előbb a fegyverkereskedők dörzsölhetik a markukat, utána az újjáépítők, a tanácsadók, a segítőkész kormányok, meg még sokan mások.
Ha alaposan utánaszámolnánk, a végén talán még arra a következtetésre jutnánk, hogy 1945 óta szinte minden évre jutott egy-egy fegyveres „problémamegoldás”. Az azóta vívott háborúkban keletkezett kár összértéke több százmilliárd dollárra rúghat, az áldozatok, nyomorékok, földönfutóvá lettek száma pedig milliókban mérhető.
A háborúkon nyerészkedők hasznáról keveset tudni. Az alighanem üzleti titok. Arra pedig vigyázni kell, hisz nem kis bevételről lehet szó. Ezért bármikor jöhet egy jó kis (hagyományos) háború, de véletlenül sem világméretű, mert abból senki sem profitálhat. A fegyvere(se)k időnként felugathatnak, de a pénz beszél.
