2024. április 26., péntek

Tanyások

A fenti felvétel tavaly Kavillón készült. A Tanyaszínház akkori csapatának egy része, a színészek és színésznövendékek csalogatják a közönséget az esti előadásra. De nem csak ők a győztesek, akik az idei kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján legyőzték a profi színházakat az egész Kárpát-medencében és elhozták a fesztivál fődíját, hanem azok is, akik a csalogatás idején kábelt szereltek, a színpad körül tettek-vettek, a hangosításon dolgoztak, vagy éppen a közönséget fogadták. Vagy egyszerűen csak izgultak az utolsó pillanatokban is a bemutató miatt, feltételezem, ezt tette Nagypál Gábor, a Tadeus Slobodzianek Ilja próféta, kortárs lengyel darab rendezője. S persze Magyar Attila, aki idén éppen 20 éve, hogy a háttérben hónapokat dolgozik azon, hogy a felkészülés a tanya bázison zökkenőmentesen follyon, és gördülékeny legyen a turné is.

Minden elismerést megérdemelnek. Most a 37. bemutatójukra készülnek Kavillón, a saját portájukon, amit évről évre csinosítanak. Tíz évvel ezelőtt vásároltak meg egy faluszéli kis házat az aprócska faluban, hogy legyen egy hely, ahol felkészülhetnek, ahol elhelyezhetik az évről évre gyarapodó kellékeket, meg persze, hogy emberi körülmények között zuhanyozhassanak, ne kelljen valahova bekéredzkedni, vagy a szabadban nomád körülmények között élni, ahogyan ezt elődeik tették sok, sok éven keresztül.

Pályázati pénzekből meg is kezdték az újjáépítést. Nemcsak tanyabázist akartak, hanem egy olyan közösségi épületet, teret, ahol más kulturális tartalmak is helyet kaphatnának. Azonban pénz híján szinte minden csak félig kész. Félkész, épülőfélben van, mégis otthonos. Attól az, hogy akik itt élnek – évente egy hónapot –,olyan szeretettel és odaadással teszik nap mint nap a dolgukat, hogy ennek meg kell látszania a környezetükön is.

A napokban jártam náluk. Bár a körülményeik még mindig cseppet sem irigylésre méltóak, mégis minden felé rend volt. Már most elültették a kukacvirágokat a színpad oldalába helyezett betongyűrűkbe, hogy mire a bemutató lesz, addigra virágozzanak. Hogy az, aki eljön hozzájuk egyetlen estére vendégségbe, a portájukat otthonosnak érezze. A tanyabázis minden szegletén látszik, hogy belakták. Pedig elsődleges feladatuk az, hogy előadást készítsenek. Jó előadást.

A szaxofonos fiú a tetőteraszon gyakorol, a hegedűs kislány a porta végében a színpad előtt. László Judit, a Zentai Kamaraszínház művésznője a színpad legfelsőbb pontján szöveget mond, magában, Rutonić Róbert, szintén a zentai színház művésze hatalmas fekete zsákokból ruhákat húz elő és nézegeti őket. A kitalált jelmezekhez keres alapanyagot, szétszabható szoknyát, inget. Minél kevesebb pénzből kell itt megoldani mindent – ez a jelszó. Majd a lányok közül azok, akik varrni tudnak, átalakítják a kiválogatott ruhákat, olyanra, amilyent Róbert elképzelt. Gombos Dániel, az Újvidéki Színház művésze, a Tanyaszínház mindenese egy piros 101-est mutat. Ebbe a koros járgányba egyetlen évad alatt 8000–10 000 kilométert belehajt. Ha be kell szerezni valamit, vagy el kell intézni bármit, ő az, aki a piros kiskocsival mindezt megteszi.

37 év sok idő. A Tanyaszínház túlélt politikai nyomást, gazdasági válságot, háborút... Hogy mi éltette? A közönség szeretete meg a színészek odaadása. Tanyaszínházasnak lenni ugyanis 24 órás műszakot jelent. Ebben a színházban nincs háttérszemélyzet, itt a gombvarrástól, a díszletkészítéstől a kellékgyártásig minden az ő dolguk. S teszik ezt évről évre nem félgőzzel, hanem teljes odaadással. Szinte hihetetlen, hogy minden évben ugyanazt a lendületet, tenni akarást tapasztalom, pedig a trupp mindig változik. A tanyaszínházas láz viszont állandó. László Judit szerint, aki ide kijön, ha nincs is benne a kezdetektől az a tűz, amit a külső szemlélő csodál, még azt is néhány nap alatt beszippantja a tanya lét. Dévai Zoltán, a Zentai Kamaraszínház művésze szerint a tanyalétet leginkább azzal lehetne elmagyarázni, hogy egy csónakban eveznek. Mindannyian. Akit esetleg egy-egy pillanatban elhagy az ereje, látván a többiek küzdését, hamar felzárkózik. Ezt érzik a nézők, ezt tapasztalja meg, aki ellátogat hozzájuk a tanyaházba.

A próbák idején is sokan felkeresik őket, leginkább barátok, ismerősök. Sokan felkínálják nekik, hogy egy-egy este ők hozzák a bográcsot is meg a belevalót is, hogy amíg a trupp próbál, addig a vendégek megfőznek.

Kavilló kulturális zarándokhely a kezdetek óta. A nagyközönség számára a bemutató napja a nagy ünnep, amikor hozzávetőlegesen 1500-an gyűlnek össze a csupán 192 lakost számláló faluban, ahol a statisztikai adatok szerint 89 család él.

Idén a bemutatót július 19-én tartják. Lénárd Róbert rendező Burány Béla Mé piros a gólya csőre? című kötetéből válogatva állította össze a Pajzán históriák néven készülő előadás szövegét. A csapat ezúttal 22 főt számlál. Sok a fiatal, de itt vannak azok is, akik jubilálnak, Judit és Zoltán 5, Gombos Dániel 10, Magyar Attila pedig 20 éve tanyaszínházas.

Minden évben a vándortársulat elmondja, mennyi szeretet kapnak a kis falvakban a közönségtől. Micsoda öröm játszani ott, ahol a kőszínházak soha sem fordulnak meg. Ezt a nagy szeretet ők jó előadásokkal hálálják meg. Ez élteti és teszi különlegessé a Tanyaszínházat. Ami csak nekünk van, vigyázzunk rá, ahogyan eddig őrizgették nemzedékről nemzedékre.