A nacionalizmus a bűnös, ha már bűnöst akarnak keresni – válaszolta az utolsó osztrák császár unokája, Habsburg Károly, arra a kérdésre, hogy ki a bűnös az I. világháború kirobbantásáért. Háborús évfordulók éve ugyanis a 2014-es esztendő: 100 évvel ezelőtt robbant ki az I. világháború, (az ezzel kapcsolatos első évforduló: június 28-án van; Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolásának századik évfordulója), 75 éve kezdődött a II. világháború és 25 évvel ezelőtt döntötték le a vasfüggönyt. Ezek az évfordulók egymás után kínálják az alkalmakat, hogy az emberiség levonja a tanulságokat a nagy világégésekből. Elsősorban az I. világháborúból, amely arra figyelmeztet, hogy milyen szörnyűségekbe viszi az emberiséget az a nacionalizmus, amely Európa mai válságos napjaiban számos jelét adja annak, hogy még nem tűnt el a múlt homályában. (Csak emlékeztetnénk két dologra. Az egyik: az internacionalizmusra esküvő munkásmozgalomnak az egész európai történelmet meghatározó első csalódása az volt, hogy a tömegek nem akadályozták meg a háború kitörését, sőt lelkes tüntetések köszöntötték kitörését, üdvözölték a lehetőséget, hogy a népek egymást gyilkolhatják. A másik: az I. világháborúban 70 millió katona vett részt több mint 70 államból, közülük 10 millió meghalt és 20 millió megsebesült.)
Sajnos a bűnöskeresés ezekben a napokban nem a nacionalizmus veszélyének tudatosítása irányában történik, hanem heves viták folynak számos más kérdésben. Eddig ugyanis úgy látszott, hogy a történészek eldöntötték a kérdést, azzal, hogy kimutatták: Conrad von Hötzendorf osztrák vezérkari főnök 1913. január elseje és 1914. június elseje között, tehát a szarajevói merénylet előtt 24 alkalommal követelte, hogy rögtön indítsanak háborút Szerbia ellen. Idézték azonban német kartársát, Helmuth Moltket is : „Mi készek vagyunk, minél előbb kezdődik a háború annál jobb”. Most az évforduló kapcsán mégis heves vita indult. A terrorizmus elleni mostani háború jegyében ugyanis egyes történészek nemcsak azt állították, hogy Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd gyilkosa épp olyan terrorista volt, mint az Al-Kaida mai merénylői, hanem ezt az állítást még megtoldották annak hangoztatásával, hogy ő volt Radovan Karadžić és Ratko Mladić elődje.
Erre a szerb sajtó elkezdte bizonygatni, hogy a szarajavói merénylet csak ürügy volt a háború kirobbantására a Szerbia ellen már régen tervezett háború megindítására. Az európai helyzetre pedig nagyon jellemző, ki hogyan kapcsolódott be ebbe a vitába. A franciák nagyon egyszerűen elitézték egy kérdés megfogalmazásával: „Mi köze a szarajevói merényletnek ahhoz, hogy a németek lerohanták Franciaországot”? Boszniában – ahol minden kérdés nemzetek közti vita tárgyává válik – a szerbek szerint Princip az idegen megszállás ellen tiltakozó nemzeti hős, a bosnyákok szerint közönséges terrorista, különben is Princip és Ferenc Ferdinánd egyformán bűnös, mert Bosznia legvirágzóbb korszakát az Oszmán Birodalom részeként élte meg.
Eközben minden máris vita tárgya lesz. Onnan, hogy sokan egyetértenek abban, hogy Bécs tudatosan feláldozta Ferenc Ferdinándot, hisz előre figyelmeztették, tehát elejét vehette volna a merényletnek. Az egyik tábor szerint azért, mert a háború ellen volt. (Ezek a meggyőzőbbek, hisz idézhették, hogy megüzente már említett háborús uszító vezérkari főnökének: „Senki sem akar háborút” és „egyetlen birkát sem akarok Szerbiától”. Fejtő Ferenc magyar történész is sok bizonyítékot sorol fel e tétel mellett.) A másik tábor szerint azért, mert hármas – osztrák–magyar–cseh – állammá akarta alakítani a monarchiát. Addig, hogy az egyik tábor a magyarok ártatlanságát hirdeti, arra hivatkozva, hogy Tisza István magyar miniszterelnök csak utólag értesült arról, hogy Bécs elfogadhatatlan feltételeket támasztó ultimátumot intéz Szerbiához. A másik tábor szerint viszont a háború igazi kirobbantói a bécsi külügyminisztérium körüli magyarok voltak.
A nemzetállamok korszaka köszöntött be Európában, ez a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy XIX. században történelmi vívmányként megszülető nemzetek már a XX. század elejére a nacionalizmus áldozatává lettek, és ez volt az a háború igazi kirobbantója. A nacionalizmus ugyanis nem lehet meg a bizalmatlanság, a félelem, az ellenségkeresés, más nemzetek elleni uszítás nélkül, hisz már a nemzeti identitásba beépíti a más nemzetektől elhatárolódást, szélsőségesebb formájában a más nemzetek elleni uszítást. A kontinensnek abban a részében, ahol a nemzetállamok korábban kialakultak, egymással szemben állt fel a két tábor. A győzelem birtokában nemzeti fénykorát megélő nagyhatalmak dölyfével szemben a revansra törekvő vesztesek tábora. (Ez a tábor tudta elhitetni a tömegekkel a felsőbb rendű faj bődületét, elsősorban azzal, hogy tömegeket tett bűnrészessé a zsidók és a cigányok irtásában. Elég csak elolvasni Wass Albertnél, hogy még el sem indultak a zsidókkal telezsúfolt vagonok, a magyarok máris kifosztották a zsidó lakásokat.) Másik részében a többnemzetiségű osztrák és török birodalom helyén létrejöttek az új nemzetállamok. Két illúzióval. Az egyik: a kisebbségek náluk épp úgy beolvadnak, mint a kontinens fejlettebb részén. A másik: a jugoszláv és a csehszlovák egy nemzet.
Ha a most ismét éledező európai nacionalizmussal szemben nem volt elegendő két világháború tanulsága, akkor gondoljunk arra, hogy elég volt a nyomás meggyengülése, és a délszláv népek máris egymás torkának ugrottak, hogy ott folytassák öldöklésüket, ahol a második világháborúban abbahagyták.
