2024. május 5., vasárnap

Közös felelősség az emlékezés

Egy megrendítő monodráma a szabadkai zsinagógában

Havas Judit neves budapesti előadóművésznek a szabadkai zsinagógában megtartott előadóestje után mindannyiunknak nagyon nehéz volt megszólalni, annyira a hatása alá kerültünk az általa előadott monodrámának, amely Földes Mária aradi írónő prózai vallomása alapján készült. A séta című regényében Földes Mária életének különböző korszakait és helyszíneit villantja fel: az élettörténet jelentős részben Auchwitz poklában, a lágerben játszódik, de megörökíti a tízéves Földes Marica iszonyatát, amikor az iskolában jutalom járt minden egyes eltaposott lepketetemért. A szerelem is átszövi a történetet, a 16 éves kori gyengéd érzés és a lágerszerelem is, amely egy pisztolycsattanással ér véget, mivel a felszabadító csapatok elöl menekülő lágerparancsnok lelövi Adamot.

Havas Judit hangján szólal meg Földes Mária, abban a szűk órácskában szinte elmosódik a határvonal az iszonyatot átélő és ezeket a gyötrő emlékeket a pódiumon megjelenítő között.

A monodráma végén, a magánnyal, az emlékeivel, a démonaival küzdő nő szinte gyermeki tétovasággal kérdezi: ,,Tessék mondani, hova kell menni… hova kell ezután menni… ezután csinálni? És a segélykérőn kinyújtott kéz ott marad a levegőben.” Földes Mária e regénye 1974-ben jelent meg, az írónő 1976-ban választotta a meghívott halált.

E kivételes előadó-művészi alakítást csütörtök este láthatta a közönség a szabadkai zsinagógában. A monodráma előtt Lovas Ildikó írónő mondott bevezetőt.

– Közös felelősség az emlékezés. A múlt is közös, annak megítélése nem egyértelműen az, ezért sokkal súlyosabb teher és nagyobb felelősség az emlékezés, a párbeszéd fenntartása, a művészi alkotások köztünk tartása, a történészi munkák megismerése – szögezte le Lovas Ildikó, aki megfogalmazott néhány kérdést, ami ránk, szabadkaiakra vonatkozik: Tudjuk-e, hol volt Szabadkán a gettó? Fejet hajtunk-e az 1848-as forradalom hősei előtt a zsidó temetőben? Tudjuk-e, hogy ki fedezte fel az emlékművüket? Arról van-e tudomásunk, hányan vesztek oda 1944. június 16-át követően, amikor a szabadkai vasútállomásról kigördültek a vagonok? És mit gondolunk arról, hogy mennyire és milyen módon határozta meg a város gazdasági, kulturális és művészeti fejlődését, alakulását a szabadkai zsidóság? Mint kifejtette, mivel közös felelősség az emlékezés, és mivel a múlt közös, de annak megítélése nem egyértelműen az, nagyon sok dolgunk van. Ilyen dolgunk, mint ez az este, amelyen Havas Judit ezt a monodrámát előadja Szabadkán.

– Mert a művészet, az irodalom, a színházművészet lehetőséget ad arra, hogy a botrányt éljük meg és azt, ami szent – hogy Pilinszky János költőt idézzem –, és kiemel abból a fájdalmas helyzetből, amely a napi durvaság szintjére rántja a közös múltat, a szétágazó fájdalmat – hallottuk Lovas Ildikótól.

– Bevezetőm elején megfogalmaztam néhány kérdést, ami ránk vonatkozik, szabadkaiakra. Úgy hiszem, nem tudunk keveset. Ha pontosan akarok fogalmazni, azt kell mondanom, azon városok közé tartunk, amelyek sokat tudnak a múltjukról, azokról a nagyszerű polgárokról, akik lakták, építették, alakították ezt a várost. De mindig tehetünk egy közös lépést, és mindig tehetünk még egy közös lépést afelé, ami emberségünkben többé tesz. Ezt köszönöm meg Havas Judit művésznőnek: a közös lépés lehetőségét – zárta szavait Lovas Ildikó. Az estet a szabadkai önkormányzat támogatásával valósította meg a Dr. Milkó Izidor Vajdasági Zsidó Kulturális Intézet. Ágoston Pribilla Valéria, Szabadka polgármesterének kulturális ügyekkel megbízott tanácsadója arról szólt, Havas Judit kiváló előadóművész e monodrámája méltó megemlékezés a Holokauszt emlékévben.