– Ön a tánctanár?
– Lóf.szt, illemtanár vagyok.
Hogy a braziloknak ilyen és hasonló illemtanáraik voltak gyerekkorukban, az nem kétséges. Többször jártam Brazíliában, s a buszokban általában minden zsebemben motoszkált egy kéz. A kéz gazdája pedig nem betenni szándékozott valamit a zsebembe. Emlékszem, a Maracana fociszentély előtt szálltam le egyszer a buszról, s panaszkodtam a rendőrnek, mi történt a buszon. Akkor még jóval naivabb voltam mint ma, nem tudtam, hogy a rendőrök Rióban (is) összejátszanak a rablókkal, és elosztják a „lét”.
Nagyon sok stadionban megfordultam életemben. Sok vb-, Eb-döntőt néztem a helyszínen, még több El Clásicót Madridban és Barcelonában. A nagy csapatok stadionjaihoz hasonlóan a riói Maracana is elemi hatással volt rám, de a stadion aurája mégsem vette fel a versenyt négy másik arénáéval, ahol előzőleg megfordultam.
A svéd második ligás stockholmi Hammarby néhai bádogfalakkal körülvett arénája (időközben lebontották, újat, korszerűt, de nem időtállót építettek a helyére) – ahol minden meccsen „csak” 10 000 néző buzdította kedvenc csapatát (mert ennyien fértek be) – maradt le a képzeletbeli dobogóról. Anno a bádog által keletkezett visszhang olyan hatást keltett, mintha nem 10 000, hanem 50 000 ember énekelt volna egyfolytában. De szép idők voltak!
A dortmundi Westfalen Arena (ma már Signal Iduna Park) viszi a bronzérmet, nemcsak azért, mert a Dortmund az a csapat a világon, amelynek a szurkolói minden egyes mérkőzésen közel 100%-ban (99,8%) töltik meg a stadiont, hanem az általuk létrehozott egyedi hangulat miatt is.
A második helyre a Buenos Aires-i Boca Juniors csapatának a stadionja, a La Bombonera kerül, ahol a szurkolók egy része háttal a pályának, megállás nélkül ugrálva, télen-nyáron félmeztelenül (korai a vigyor, a hölgyek nem!) buzdítja a csapatát 90 percen keresztül.
S hogy melyik stadion (s annak csapata, valamint szurkolótábora) van az első helyen? Nos, pont erről akartam írni. Arról, hogy pár évvel ezelőtt elutaztam Madridba megnézni a Real Madrid–Bayern München BL-elődöntő mérkőzést. A meccs kiváló játékot hozott, a Bayern örülhetett a végén, miután tizenegyesekkel bejutott a döntőbe. Pár nappal ezen meccs után játszott hazai pályán elmaradt bajnoki mérkőzést az Atlético Madrid, vagy ahogy a spanyolok egyszerűen hívják a csapatot, az Atleti. A Real–Bayernre simán jutottam jegyhez, annál nehezebb volt az Atleti mérkőzésére belépőhöz jutni. Magán a mérkőzésen értettem csak meg azt, amit jóval korábban Radomir Antictól, a madridiak korábbi edzőjétől hallottam, hogy az Atleti az nem csapat, hanem intézmény, a madridi szegénylegényeket tömörítő egyesület, ahol kisemberek észrevétlenül és büntetlenül álmodhatnak nagy álmokat. Mert a kisember ma is annak örül, ha a rókának sikerül elmenekülnie a vadász elől, s ha a teljhatalmú ember Döbrögi módjára jár pórul. (Puskás egyszer jó hangosan megkérdezte az egy ország által rettegett Farkas elvtárstól, aki hófehér öltönyben jelent meg egy fogadáson: „Melyik sarkon árulja a fagyit?” Máig közszájon forog a történet, főleg a kisemberek között a sarki kocsmákban.)
A varázs 40 évvel ezelőtt kezdődött egy 1974-ben elveszített KEK-döntőt követően. A döntőben Luis Aragonés becsavart egy szabadrúgást a Bayern hálójába. Csupán 20 másodperc volt hátra a rendes játékidőből, amikor Schwarzenbeck egyenlített. A két napra rá újrajátszott döntőben (akkor még nem voltak hosszabbítások) a bajorok 4:0-ra kiütötték az Atletit. Akkor és ott született meg a legyőzöttek romantikáját hosszú ideig magán viselő Atleti. Éveken keresztül tartott a csapat agóniája, sikertelenség sikertelenséget követett, már-már úgy látszott, nincs kiút, nincs megállás a spirál formájú lejtőn. A naptár 1992-t mutatott, amikor a spanyol kupa döntőjét az Atleti a Reallal játszotta a Bernabéuban. Még egy megalázó vereség következik – gondolták a legtöbben. Nem így a csapat edzője, ki más, mint Luis Aragonés, aki a taktikai tábla helyett tizenegy kólásüveget vitt magával a döntő előtt az öltözőbe, s csak ennyit mondott: „Mindegyiktek fenekébe egy kólásüveget dugok, ha ma nem veritek meg a Realt. A mai meccsen nincs taktika, az ma irreleváns. A Reallal játszotok, azzal a Reallal, amelyik folyton üt, ver benneteket. Indulás, gladiátorok! Ki a harctérre! Ganar y ganar y ganar!! Győzni és győzni és győzni!!” Az Atleti 2:0-ra nyerte meg a meccset.
Aragonés a mennybe ment, elvégezte a rászabott feladatot, és továbbállt. A Sevilla edzője lett, ahol találkozott egy intenzíven éhes argentin játékossal, Diego Simeonéval. Egy nap Simeone a mester elé állt, s azt mondta, hívja az Atleti, s kérdezte, mit ajánl Aragonés, mit tegyen. Annak ellenére, hogy a mester nagyon nem akarta elveszíteni csapata legjobb középpályását, nem marasztalta. Ehelyett maga előtt látott egy ambícióval teli fiatalembert, aki jó úton halad, hogy megtalálja önmagát az életben.
– Hív az Atleti? Mire vársz?
Két évvel később – már Simeonéval, a csapat motorjával – az Atleti közel állt ahhoz, hogy 19 év után ismét bajnokságot nyerjen. Az utolsó fordulóban a többi eredménytől függött, hogy az Atleti bajnok lesz-e, vagy egy ki-ki meccsen dől el a bajnoki cím sorsa. Az eredmények nem úgy alakultak, ahogyan az Atleti szerette volna, s így a csapat hazai pályán a Vicente Calderón arénában mérkőzött meg a bajnoki címért a Valenciával. A mérkőzés előtti este a spanyol tv meginterjúvolta Simeonét, az Atleti csapatkapitányát, melyben az argentin kifejtette nézetét, hogy neki nem kell olyan bajnoki cím, amelyet más csapatok kaparnak ki a számára, ő úgy akar bajnok lenni, hogy csapata legyőzi a Valenciát. Ganar y ganar y ganar! Győzni és győzni és győzni! Másnap az Atleti Simeone góljával (is) 2:0-ra verte a Valenciát.
Amikor Luis Aragonés évekkel később spanyol szövetségi kapitány lett, a spanyolok a szlovákokkal játszottak vb-selejtezőt a Vicente Calderón Stadionban. Egy összeszólalkozás alkalmával a negyedik játékvezető véletlenül rálépett az Atleti szimbólumára, amely a két kispad közé van a gyepre festve. Aragonés felhúzta a szemöldökét, s fenyegetően annyit mondott: „Ezt ne tedd soha többé!!”
Egy évvel ezelőtt jelentette ki Aragonés, hogy az Atletico Madrid a mindene, az élete. Diego Simeone azt szokta mondani, hogy az Atleti a második családja. Nincs két ember a földön, akik ennyire összeforrottak volna egy ugyanazon csapat sorsával. Pikáns a dolog, mert két extrém nyerő típusról van szó, akik nagyon sokáig a vesztesek bőrébe voltak kénytelenek bújni. Aragonés és Simeone 99%-ban ugyanolyan géneket hordoztak – ganar y ganar y ganar! Az ő harcuk pontosan úgy nézett ki, mint bárki más harca, azzal a különbséggel, hogy az övéké teljesen másképp végződött. Az lehetetlen, hogy valaki a végletekig tanulmányozza az ő edzői habitusukat, a meggyőződéseiket, a taktikai beállítottságukat, s utána azt lemásolva és magáévá téve ugyanolyan sikeres legyen, mint ők. Lehetetlen, mert Aragonés és Simeone az eredményeiket elsősorban az intenzív, színes, szemtelen és karakán személyiségüknek köszönhetik. Bizonyos tulajdonságokat nem lehet elsajátítani, azok veleszületettek. Simeone sokszor elmesélte, hogy a zenetanárnő az elemi iskolában őt tette meg karmesternek, annak ellenére, hogy teljesen botfülű volt. Dirigálni már akkor nagyon tudott.
– Nem tudom megmagyarázni a vezért. Egyszerűen vagy vezéregyéniségnek születsz, vagy nem – hangsúlyozta több interjújában Simeone.
Aragonés halála óta több mint három hónap telt el. Azóta az Atleti legyőzte a Barcelonát, és bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, ahol a Chelsea-t is sikerült két vállra fektetnie. Pár nappal ezelőtt megnyerték a spanyol bajnokságot, a La Liga de Luist az agyonfavorizált Barcelona és Real Madrid előtt. A lehetetlent már elérték, megvalósították az Atleti szurkolóinak elérhetetlennek tűnő álmait.
Ma este 20.45-kor játssza az Atleti hosszú és hullámos történelmének a legnehezebb mérkőzését. Már minden tekintetben felülmúlták önmagukat. Elégedjenek meg a becsületes helytállással a Real ellen a döntőben? SOHA! Simeonéval soha! Irány a La Champions de Diego meghódítása!
A Chelsea elleni elődöntő után Simeone megköszönte minden játékosa édesanyjának, „hogy ilyen tökös legényeket szültek”.
Tavaly a Real elleni kupadöntő előtt és közben milliószor elmondta, elüvöltötte játékosainak, hogy jobbak, mint a Real játékosai. Elhitték neki. Neki hitték el. Meg is nyerték a kupát!
Nem kétséges, hogy ma este ismét ugyanazt üvölti majd: jobbak vagytok, bátrabbak vagytok, tökösebbek vagytok, férfiasabbak vagytok. Megnyeritek!
Ilyen a sport, ilyen a foci, kedves uraim! Ilyen Diego, és ilyen volt Aragonés, és a végén talán ilyen maga a klub is, amelynek mindketten az életüket szentelték, formálva ezáltal az Atlelit olyanná, amilyen mára lett. Ganar y ganar y ganar!
(Forrás: Radomir Antić, Erik Niva, El Grafico, El Pais, As, Marca)
