2024. április 26., péntek
A közös haza

Európáért is tenni kell

Parlamenti választások – más szemmel

(Munkatársunk jegyzete)

Washington, máj. 23.

Kaliforniai cserediák koromban egy százéves nagymama is élt a házunkban. A XIX. századból való bevándorlási papírjai szerint „osztrák”, lánykori nevéből én tótnak véltem, de ő csak erősködött, hogy Magyarországról hozták a szülei, de beszélni már Amerikában tanult. Téveszthetetlenül ír kinézésű, II. világháborús veterán veje (aki amerikai katonaként segített felszabadítani a buchenwaldi haláltábort) nagyokat nevetett ezen, és azzal heccelte, hogy „No, ti, európaiak, ha azt sem tudjátok, mik vagytok, minek az a késhegyre menő megkülönböztetés!?” Ahogy a havi Magyar Szó-csomagok érkeztek otthonról (a Világháló előtti korban), a néni egyre nagyobb érdeklődéssel nézegette az újságot, pedig semmit sem értett a szövegből, még a címet sem. Egyszer azonban felragyogott a szeme és rábökött az egyetlen szóra, ami bevillant neki: „Nagymama – ez vagyok én!”

Ez a történet jut eszembe arról, hogy a vajdasági és az ukrajnai illetőségű magyar állampolgárok másfél hónap alatt másodszor is hátrányos megkülönböztetésben részesülve szemlélhetik, ahogy szerencsésebb nemzettársaik szavaznak a most folyó európai parlamenti választásokon: Az EU szabályai szerint ugyanis minden állampolgár ott szavaz, ahol állandó lakóhelye van az Unióban – már ha van. Így tehát hiába az EU-s útlevél, a magyar országgyűlési választásokon csak egy szavazatuk volt az „odaáti” kettő helyett, most meg egy sincs.

Lehet ugyan vállat vonni, mondván, hogy „nem élünk az Unióban, minek szavaznánk ott!?” Csakhogy ez a logika az országgyűlési választásokon való részvétellel következetlenné válik. Arról nem is beszélve, hogy Budapesten éppen a határon túli többletszavazat biztosította az újabb kétharmadot. Lehet, hogy éppen a határon túliak szavaznának leghűségesebben az európai értékekre – mert jobbára ki vannak zárva belőlük. Néha kívül kell állni a dolgokon ahhoz, hogy jobban tudja őket értékelni az ember.

Persze Magyarországon sem az átlagember hibáztatható azért, hogy kevésbé érdekli Európa: Ciprus mellett a magyar tévé volt az egyetlen, amely nem közvetítette a vezető parlamenti jelöltek vitáját. Pedig abból kiválóan érthették volna az emberek, hogy a valódi politika nem teljhatalmú vezéralakokról szól, hanem az élet legfontosabb kérdéseiről. Hogy az unió nem tör senkinek a boldogságára – éppen ellenkezőleg. Hogy a politikai ellenfelek nem gyalázkodással próbálnak túltenni egymáson, hanem érvekkel. Mindez a magyar színtéren mára szokatlanná vált. Talán ezért döntöttek úgy a hatalom parancsait végrehajtó köztévések, hogy fontosabb az eurovíziós giccsfesztivált közvetíteni, mint az életbevágóan komoly vitát. A szakállas énekesnővel ugyanis remekül lehetett mocskolódni a „liberális” Európa felé, a politikai vita bemutatása viszont rádöbbentette volna a magyart arra, hogy a közös Európa-házért érvelni és tenni kell, nemcsak harcolni ellene – és mellesleg bezsebelni az évi kétmilliárdot.

A nagy formátumú európai vezetők még mindig a közös boldogulást keresik, mert jól emlékeznek arra, mit hoztak az egymás ellen végrehajtott érvényesülési törekvések. A kereszténydemokrata Angela Merkel Bundestagjában büszkén lobog a sárga csillagos kék zászló, miközben Európa legnagyobb és legszebb (budapesti) parlamentjéből száműzték azt. Kinek, minek a nevében!? Az egymás elleni harc előbb-utóbb újabb Vasfüggönyhöz vezetne – amelynek a legtöbb magyar a rossz oldalán találhatná magát. Nemcsak az unió nyugati részein dolgozó félmillió kényszerülne haza a kilátástalanságba, hanem a nemzet harmadik felosztására is sor kerülne, ami a kisebbségekre nézve akár végzetessé is válhatna.

Ezért kell erélyesen fellépni minden közösségromboló kekeckedés ellen, amilyen például a Jobbik álságos „nemzetvédő” tevékenysége (aminek veszélyes moszkvai vonatkozásaira végre nemcsak a Magyar Szó, hanem a magyar kormány is figyelmeztet). Ezért kell határozottan elítélni azt a fajta „ifjúságnevelést”, amely – mint például a nyolcadikos magyarországi történelem-tanítás – célul tűzi ki, hogy a tanuló megértse, „egy-egy nemzet érdekérvényesítése legtöbbször egy másik nemzet kárára történik…” Így nem lehet és nem szabad közös hazát építeni. A cél ennek pontosan az ellenkezője kell, hogy legyen.

Jó lenne, ha minél több – arra jogosult – magyar állampolgár mindennek a teljes tudatában szavazna vasárnap.