2024. április 26., péntek

Szakszervezeti bajnokok gondviselése

Miša Brkić: A közszférát érintő bércsökkentésnek a magánszektorbeli bérek növekedését kell előidéznie

Az új kormány megalakulását követően a polgárok a beígért változások valóra válásában bizakodnak. Tisztában vannak azzal, hogy ezeket a változásokat nem lehet fájdalommentes intézkedések révén elérni – eléggé gyakran hangsúlyozta e tényt a választásokon legnagyobb bizalmat szerzett párt a kampány során. Kérdés, hogy ez alkalommal végre valóban megvan-e a kellő szándék ezeknek a nem sok politikai haszonnal járó lépéseknek a megtételéhez, hogyan viseli majd azokat el a nyilvánosság, mennyire egyszerű elvégezni a kilátásba helyezett reformokat, melyek érintik a dolgozókat, a nyugdíjasokat, mennyi időre lesz szükség mindehhez. A témával kapcsolatban Miša Brkić gazdasági újságírót kérdeztük.

Milyen helyzetben vannak ma a foglalkoztatottak Szerbiában? Bizonyára különbséget kell tennünk a magánszektor és a közszféra munkásai között.

– Valóban nem általánosíthatunk. Nem egyforma a közigazgatási szervekben, a közvállalatokban, a társadalmi vállalatokban és a magáncégekben dolgozók helyzete. A legnehezebb sors azoknak jutott, akiket a magánszektor foglalkoztat. Nekik kellett ugyanis vállukon hordaniuk az elmúlt hat év válságának terhét, mintegy négyszázezren maradtak munka nélkül, a munkahellyel rendelkezők átlagfizetése pedig 35 ezer dinár körül mozog. Az állam ezzel szemben munkaadóként 55–60 ezer dináros átlagbért osztott, itt harminc százalékkal többet lehet keresni. Mintegy 30–40 ezer személyt vett fel az állam a legnagyobb gazdasági válság idején, úgy viselkedett, mintha itthon és globális szinten sem lenne semmi gond a gazdasággal.

Mennyire védik ma a szakszervezetek a munkások jogait? Sok olyan vád éri őket, hogy egyedül az adminisztrációban dolgozók miatt harcolnak.

– A szerbiai szakszervezetek bűnszövetkezetek. Paraziták csoportosulásai, amelyek kitűnően élnek a tranzíciós folyamatban a társadalom egészének, de különösen a dolgozói társadalomnak a kárára. Nem tudok én egyetlen olyan esetet sem az utóbbi időben, amikor akármelyik szakszervezet megvédte volna egyetlen munkásnak is a jogát, bérét, szociális védelmet nyújtott volna a számára. Szakszervezetben pedig igazán bővelkedünk. Van egy csoportosulás, amelyik úgy él, mint hal a vízben. Szakszervezeti aktivistáknak hívják őket. A legjobban közülük is azok élnek, akik közvállalati szakszervezeti aktivisták. Hivatali gépkocsikat vezetnek, mert az igazgatóknak kötelességük ezt számukra szavatolniuk, bérük felét a szakszervezet, másik felét a vállalat állja. Saját irodáik, titkáraik vannak. Ha valaki bemenne egy nagy közvállalatba, s megnézné milyenek ezek az irodák és a bennük élősködő szakszervezeti bajnokok, azt gondolhatná, hogy az amerikai történelemből ismert Jimmy Hoffa idejében jár, amikor a szakszervezet és a maffia szoros kapcsolatban állt egymással. Úgy élték át a nagy krízist mint begubózott selyemhernyók, eszükbe sem jutott bármit is kiharcolni a dolgozók rétege számára. Mindebből szakszervezeti gépezet fejlődött ki, melynek megvannak a saját dolgozói, magas bérei és jogai is.

Jelentős megtakarításokat helyezett kilátásba az állam a közszférán belül egyebek mellett a bérek csökkentése révén is. Tartanunk kell-e attól, hogy a magánszektor is követi majd ezt a modellt, s megint csak pórul járnak azok is, akik nem az államnak dolgoznak?

– Nem lenne szabad, hogy ilyen összefüggés létezzen. A magáncégek a profit alapján határoznak a bérek nagyságáról. A modellnek a leképezése nemkívánatosnak és indokolatlannak számít. Az a véleményem, hogy a közszféra béreinek a csökkenése a magánszektor béreinek a növekedését kell, hogy jelentse. A magánszektornak azokra a közszféra-alkalmazottakra van szüksége, akik valóban rendelkeznek szakértelemmel, tudással a munkafeladatok ellátásához. Ezek a személyek lennének képesek arra, hogy maguk és a tulajdonos számára is magasabb profitot termeljenek. Ezért magasabb fizetést is érdemelnek. Nem tartok általános bércsökkentéstől.

Nehéz lesz-e végrehajtani a bércsökkentést a közszférában?

– A kormány döntésére van csupán szükség. A kormánynak nem kell visszakérnie azt a pénzt, amennyivel e dolgozók többet kerestek meg az elmúlt években a magánszektor foglalkoztatottjainál. Hadd tartsák meg. De egy egyszerű döntéssel le kell faragni ezeket a béreket, a tíz százalékos csökkentést én túl alacsonynak tartom, a húsz százalékos lenne elégséges. Még egy döntés kell. El kellene bocsátani a közszféra egészében mindenkit, aki 2008 után helyezkedett ott el. Nem csak a köztársasági szintre, a helyi önkormányzati szintre is gondolok. Egyértelmű, hogy 2008 után már mindenki párttagsága alapján jutott munkához. Nem kell visszafizetniük az időközben felvett béreiket, Szerbia adófizetői nagylelkűen állják ezt a számlát is. Ideje azonban, hogy munkakönyveiket kézhez kapják.

Szerbiának még a nyugdíjrendszer reformjával is meg kell birkóznia. Ami a nyugdíjakat illeti, jelenleg ott tartunk, hogy a következő hónapokban még biztosan nem csökkentik azokat.

– Októberig nem fogják, de olyasmi ez, mint az otthoni költségvetés. Ha valaki mindennap lemegy a boltba és megenged magának egy liter üdítőt, miközben alig jut másra pénze, előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy nem maradt pénze az üdítőre sem. Az állam is csupán addig őrzi majd meg a nyugdíjak jelenlegi szintjét, amíg el nem fogy a pénze. A nyugdíjak nagyobb részét hazánkban közvetlenül a költségvetésből fizetik és nem a nyugdíjalapból. Szerbia tizenöt évet késik a nyugdíjreform végrehajtásával, a többi egykori szocialista állam mindjárt a tranzíció elején megtette, amit kell, s ekképp megmentette a nyugdíjasokat azoktól a szenvedésektől, amelyek most nálunk várnak rájuk. A miniszterelnök most azt mondta, három év kell a nyugdíjreform céljainak teljesítéséhez. Szerintem ez könnyelmű időfecsérlés. Neki már a héten ki kellene osztania a szakértőknek azokat a feladatokat, amelyek előkészítenék az év végéig e reformot, s amelyet így vagy az idén vagy 2015 elején el is fogadhatna a parlament.