Született a jóvoltomból egy közhely. Nos, nem is olyan rossz érzés, ha az ember szállóigét teremt. Főképp, ha ez a szívügyével áll kapcsolatban. Márpedig a Középiskolások Művészeti Vetélkedője a legfontosabb történetek egyike az életemben, mint ahogyan a teljes szervezői csapat szívügyének is számít, mindannyian valóságos KMV-apostolok vagyunk. A „szállóigére” visszatérve: lassan tíz éve lesz, hogy az egyik cikkemben leírtam: addig nem kezdődik el számomra a Tavasz, míg nem indul be az adott évben a KMV. Számtalanszor hallottam vissza, sokszor olyan emberektől, akiknek fogalma sem volt róla, hogy én írtam, de azóta megnyitó se nagyon zajlott le úgy, hogy ne idézték volna. Egyszerű kis mondat ez, nem egy nagy szám; a legfőbb erénye, hogy igaz.
És nehezen is tudok a témáról, a KMV-jelenségről közhelyek nélkül írni – azaz anélkül, hogy magamat és lelkes társaimat ne ismételném a szuperlatívuszok terén –, így van ez minden szerelemmel. Mégis szívesen szólok róla, újra és újra, hiszen ezen a rendezvényen – főképp az óbecsei döntő hétvégéjén, ami ma kezdődik! – koncentráltan jelen van minden, amiért rajongok az életben: irodalom, zene, előadó-művészet, színház... buli, izgalmas, tehetséges emberek, régi barátok, új arcok, csinos lányok, fiatalok, fiatalok, fiatalok... A KMV fiatalon tart! Ameddig ebben részt veszünk, nem öregszünk egy másodpercet sem: Örök Tavasz. (Annak ellenére, hogy ez a maratoni, szinte alvásmentes hétvége rendesen próbára teszi az állóképességünket, még egy magamfajta edzett gonzóét is, hehe...)
Néha azt gondolom, az összes felemelő dolog megtörtént már velem, ami itt megtörténhet: annak idején magam is versenyeztem, nyertem is néhány díjat, azóta elszavalták már itt az én versemet is, volt minikoncertem, kötetbemutatóm... arról nem is beszélve, hogy volt diákjaimat is láttam itt versenyezni és nyerni! Azt hiszem, ettől dagad a keblem leginkább. (Annak ellenére, hogy „csak” biológiát vagy angolt tanítottam nekik. Ha tornatanár lennék, akkor sem tudnám megállni, hogy időnként ne beszéljek a gyerekeknek irodalomról, művészetekről.) De hát a KMV kimeríthetetlen felemelő dolgok terén – évről évre szolgál újabbakkal, pozitív meglepetésekkel!
Többször eltöprengtem már: a művészet vajon vetélkedés-e? Arra jutottam, hogy amennyiben a „nagy és befutott művészeket” nézzük, bizony sokan annak veszik – és ez az, amiben magam semmiképp nem vennék részt. Az alkotói munkának semmi köze nincs a kicsinyes, könyöklős, sokszor politikával fertőzött pozícióharchoz. A KMV viszont ennek a szöges ellentéte! Az ókori olimpiák nemes harca él így az ideáim között – mert nem biztos, hogy ilyen volt –, ahol nem az ellenséget látjuk a másikban, hanem a bajtársat. Győzni akarunk, persze, ki is hozzuk magunkból a legtöbbet, ugyanakkor szurkolunk a másiknak is. (A meghatottság könnyeivel küszködök, amikor pl. a színművészetin azt tapasztalom, hogyan drukkolnak egymásnak a srácok, és mekkora tapssal, szívből, ovációval örülnek a másik sikerének eredményhirdetéskor...)
Mert ez a KMV valódi szelleme: részint vetélkedünk, megmutatjuk a tudásunkat a többieknek, a zsűrinek – amennyiben nyerünk, a „nagyvilágnak” is a gálán! –, részint ismerkedünk, barátkozunk, eszmét cserélünk, vitatkozunk. Aztán bulizunk egy hatalmasat. Aztán még egyet. Mindez így együtt adja a zamatát és a lényegét is a rendezvénynek. Három nap együttlét Becsén. (Bár álmodunk mi itt néhányan egy ideje egyhetes rendezvényről, KMV-táborról nyáron, KMV-szilveszterről télen...) Mert egy igazi Fesztivál ez, ahol – sokszor egy életre szóló – ismeretségek, barátságok szövődnek. Magam itt ismerkedtem meg résztvevőként pl. Pesicz Mónika és Krizsán Szilvia színművészekkel, Korhecz Imola előadóművésszel, de Nagypál Gábor barátommal is itt buliztam „egy rendeset” először. Aztán később tudósítóként itt találkoztam először Raffai Ágnes, Mészáros Gábor színész barátaimmal, Fehér Nórával, aki azóta a Kormorán énekesnője, Bencsik Orsolyával, azóta több kötet szerzőjével és számos más kitűnő, mára ismertté vált színésszel, íróval, zenésszel etc. Hogy az itt megismert sok-sok barátot már ne is soroljam, hiszen csak fél Becse ide tartozik... És persze nem utolsósorban a mostani szervezők is.
És hogy a „nagy öregeket” se soroljam, akik szintén a KMV-n próbálgatták a szárnyaikat. A kulturális és művészeti életünk kiválóságainak nagy része megfordult – s rendszerint nyert is – a rendezvényen. (A KMV honlapján leellenőrizhető!) De róluk majd nosztalgiázgasson más, én a saját generációmat, és az azóta felbukkantakat említettem.
Az idén személyes kis jubileumot ünneplek: kerek húsz éve vettem részt a KMV-n – másodszor! De azt tekintem az első igazinak. Sajnos már végzős voltam, utána már csupán nézőként és tudósítóként jöhettem vissza. (Nem mintha ez kisebb élményt jelentene!!) Előző évben csak befutottam szombaton, felolvastam az interjúmat, bezsebeltem egy díjat, aztán léptem is haza ...ami a legnagyobb butaság! Természetesen ott kell maradni három napig (minimum), hiszen, mint fentebb írtam már, ez talán az egészben a legfontosabb: az ismerkedés, barátkozás, az együttlét! Csakhogy én azt akkor még nem tudtam, magáról a rendezvényről is csak előző évben szereztem tudomást, tehát másodikosként – egy szó mint száz: nem tájékoztattak bennünket kellőképpen a középiskolánkban. Pedig társadalmi-nyelvi szakra jártam a zentai Gimnáziumban! (A jelen fiatal szervezőgárdának éppen ez az egyik legnagyobb erénye, hogy nagy munkát fektet a rendezvény népszerűsítésébe is.) Aztán negyedikben, „kalandvágyból”, néhányan „bevállaltuk” a teljes hétvégét – pedig nem is sejtettük, mekkora élmény lesz...
...nos: AZ lett. És maradt is. Egy életre.
