2024. április 26., péntek

Hagyományaink, igazi örökségünk

Ápolja-e a húsvéti népszokásokat?

Körkérdésünk tanúsága szerint a túlnyomó többség ma is őrzi, ma is tartja a húsvéti szokásokat, hagyományokat. Az persze nem derül ki, nem válik világossá, hogy mit is értenek hagyományok alatt. Ha megkérdeznénk, lehet, hogy legtöbben a sonkát meg a tojást említenék, mint ahogyan sokunk számára a karácsony is egyenlő a bejglivel meg a mákos gubával.

Persze ez nem valamilyen ostorozás, hiszen az étek minden nép és nemzet szokásainak szerves része. Azt mondják, ez az ember boldogságérzetének egyik legrégebben kialakult formája. Nem is szólva arról, hogy ezek a hagyományos étkek egy kicsit idézik is bennünk (akár akarjuk, akár nem) az ősi rituális ételfogyasztás emlékét, pontosabban azt a fajta étkezést, amelynek mindig megszabott folyamata, előírt szabályai, rituáléja volt.

Ilyen fajta rituális ételkészítésben már nekem sem volt szerencsém részt venni, de tény, hogy a húsvéti előkészületekből is és természetesen a másnapi szokásokból is jómagam még több ízelítőt kaptam, mint a mai gyerekek. Nem tudtuk persze mi sem, hogy a húsvéti nyúl egy germán hagyomány átörökítése, amely feltehetőleg félreértésen alapszik, viszont tagadhatatlanul beleillik a tavaszt megjelenítő termékenységimádatba. Ahogyan a tojás is már ősidők óta. Tájainkon az avar korabeli sírokban is találtak a női sírokban festett tojásokat, de jóval korábban, az egyiptomi kultúrában is előfordult. A tojás, akárcsak a növényi magok, az újjászületést jelképezték akkor is és valószínűleg napjainkban is.

Virágvasárnap szombatján mi is gyűjtöttük a barkát, hogy a másnapi misén megáldassuk, és még azt sem jegyeztük meg, hogy ez Krisztus pálmaágas jeruzsálemi bevonulásának emlékeztetője, de az is lehet, hogy népünk esetében ez a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza. Nemrégiben olvastam azt is, hogy a búza is. Én viszont már csak arra emlékezem, hogy nagyszombaton apám megengedte, hogy a nyuszifészek elkészítéséhez téphetünk a búzából is. Egyébként a búza szent volt, hozzá sem lehetett nyúlni. Aratás után is az állat legfeljebb az ocsút kaphatta el. A búza és a belőle készült kenyér az ember megszentelt étke volt.

A húsvéti szokások gyakorlását nekünk is a hétfői locsolkodás jelentette, ahogyan karácsonykor a betlehemezés. A legkeményebb kommunista időkben is elmentünk meglocsolni a lányokat. Nem vízzel, mint azt korábban tették a legények, hanem diszkrét kis kölnisüvegekkel, amelyek elfértek a zsebben. Akinek erre sem futotta, az sem akart kimaradni a locsolkodásból: ők egy kis szagos szappant reszeltek le, és olvasztottak fel kis üvegben, ezzel járták az ismerősöket, rokonokat. Ők is megkapták az elmaradhatatlan piros tojást, süteményt, és (ha valaki még emlékszik) az alumínium dinárosokat. (Szegény lányok, volt mit szagolniuk egy egész héten át.) Sőt a nagyobbakat még császárkörtelikőrrel is megkínálták, amiből rendszerint botrány is lett, mert egyik-másik fiú vagy rókázott az iskolában, vagy úgy elaludt, hogy alig lehetett lelket verni bele.

Lehet, hogy egyesek keseregnek a fölött, hogy már nem is ápoljuk szokásainkat, pedig nem éppen így van. Elnéztem tegnap is a kisfiúkat, akik biciklin járták be a falut, egy szál zacskót zötyögtetve a kormányon, teli piros tojással. Ez a szokás, úgy látszik, túlélte a kommunizmust is meg a háborús időket is. Talán esélye van arra, hogy még sokáig megmaradjon. Más szokások viszont, ahogyan a néprajzosok fogalmaznak, áttevődnek más helyszínekre. A néptánc például a táncházakba, a betlehemezés is inkább az intézményekbe vagy szűkebb körbe, és igazából locsolkodni sem lehet már beállítani bárhová, csak a rokonokhoz, ismerősökhöz, osztálytársakhoz… A hagyomány ennek ellenére él, szemmel láthatóan szívósabb, mint az „ellene felesküdött”, modernek mondott társadalmi folyamatok. Nekem személy szerint mégis hiányzik az ünnepekre való felkészülés rituáléja, azok a műveletek, amelyek felvezették az ünnep beteljesülését, a böjt például, húsvét előtt is és karácsony előtt is, amit mi sem szerettünk, de megtaníttatta velünk többi között az önuralmat, az önfegyelmet, ami mostanság olyannyira hiányzik.