2024. április 26., péntek

Mint kovácsmesternek a kovácsműhely

Ma egy nemzeti, vagy bármilyen színház nemzetközi megítélése legalább olyan fontos, mint anyaországi reputációja – vallja Verebes Ernő zeneszerző

Verebes Ernő szép éveket hagyott maga mögött zeneileg és irodalmilag egyaránt. Elég talán megemlíteni az idén megjelent Füttyraktár című albumot, vagy a korábbi cédét, a Pilinszky János verseihez írt zenét Földes László/Hobó számára, illetve a Vidnyánszky Attila rendezte Az ember tragédiája Madács-műhöz írt zenét. Mégis váltott. A nyár végétől a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja. Magától adódott a kérdés: miért?

– Az általad említett a munkák valóban szép kihívást jelentettek számomra, ugyanúgy, ahogy a Nemzeti Színház meghívása is. Talán ezért a váltás. Egyébként bármely színház, akár az aranykori kovácsmesternek a kovácsműhely, több egy olyan helynél, ahol csak az adott műhelyre jellemző produktumok – kardok, patkók, vértek, sarokvasak, emitt meg színdarabok, balettek, performanszok és irodalmi estek – készülnek. Míg egy kovácsműhelyben a matéria bűvkörében zajlanak az események, a színházban úgy adódnak össze a dolgok, hogy egy újabb dimenziót, összművészeti légkört teremtenek, ami hozzám mindig is közel állt. Ebben a légkörben kell/lehet megmerülni. Ez jelenthet újabb keresztséget, de újabb belefulladást is. Ugyanakkor, ez a bizonyos légkör színházanként más és más, különös mundérbecsületet kölcsönözve – különösen ma, Magyarországon – az egymástól ily módon eltérő közegeknek. De ettől függetlenül, itt, a színházban, közelebbről (néha túl közelről) tapasztalható meg minden, ami eddig is a munkámat, az írást és a zeneszerzést/zenélést jelentette. Talán azért is mondhatom, hogy amíg tanítottam, a tanítványaim szemébe nézhettem, most viszont állandóan tükörbe kell néznem, ami időnként igencsak emberpróbáló élmény számomra.

 A Vidnyánszky Attila által meghirdetett költői színház, gondolom, nem áll tőled távol, hiszen számodra is mindig fontos volt a szöveg. Ezt nem csak azért mondom, mert verseket és drámákat, novellákat és karcolatokat is írsz.
– A költői színház nemcsak szlogen, hanem színházcsinálási mód is, mely a költészetnek, mint esszenciának, az egész színházra való kivetítését tekinti elsődleges céljának. Jelenthet ez emelkedettséget, a művészeti ágak totális egybemosását, átvitt értelemben talán még Úrfelmutatást is, hisz a magas erkölcsiség itt nem zárójeles fogalom, hanem egy egyszerű, elérhető és elérendő cél. Nyilván ez mint hitvallás, csak egy a lehetséges színház-megközelítések közül. És ezért azt mondom: minél több egészséges, és nem mereven kizárólagos megközelítés létezik, természetesen kellő színvonalon, annál több esély nyílik az egyes művészetfilozófiák egymás melletti kibontakoztatására is. Esküdni viszont csak akkor érdemes valamire, ha saját hitvallásunk bilincsébe verve akarjuk magunkat viszontlátni abban a bizonyos tükörben. A Nemzeti Színházban is ezt a meglátást próbálom felszínre hozni, dominánssá tenni.

Dramaturgként szép feladatok várnak. Te kaptad Weöres Sándor Psziché című művét. Ebből a darabból már készítettél egy előadást jó pár évvel ezelőtt. Kihívás újra elővenni Lónyai Erzsébet viharos életét?

– Weöres Sándor Psychéjét, csakúgy mint Witold Gombrowicz Operettjét magam választhattam, hogy mint dramaturg – irodalmilag oknyomozó és magyarázó segítőember, s az elsőnél mint zeneszerző is – részt vegyek a munkafolyamatban. Igen, a Psychével már foglalkoztam vagy húsz évvel ezelőtt, s lett is belőle egy arra egyáltalán nem hasonlító, ám számomra igen szimpatikus előadás Zentán, Ének a halott asszony házából címmel. Ezúttal viszont, reményeim szerint egy valódi Psyché születik majd újra a színpadon, legalábbis ami a Weöres Sándor, illetve Vidnyánszky Attila, mint rendező, ősi, androgün mivoltából kisejlő női másság-tudatot illeti, hisz a műben egy kitalált, rokokó kori költőnő, Lónyai Erzsébet (Udvaros Dorottya alakítja majd) opusát követhetjük nyomon. A Psyché a huszadik század magyar irodalmának egyik legtitokzatosabb, legspirituálisabb, de mindenképpen legtöbb tanulmányt előhívó alkotása, melyben egy meseszerűen szabad, stílusbravúros nyelvezettel felvértezett fantáziavilág ölthetett testet.

 Gondolom, nem csak egy évre tervezel. Milyen szövegelképzeléseid vannak a következő színházi évadokra?
– A jövő évadban biztos, hogy első világháborús témák is helyet kapnak a repertoárban, akár előadások formájában, mint például Molnár Ferenc Fehér felhők című darabja, akár mint kísérőrendezvények, koncertek, hisz a Nagy Háború századik évfordulójára (is) emlékezünk. A repertoár még kialakulóban van, a végső változat majd csak a napokban készül el. Vonatkozik ez a felolvasó-színházi ciklusra is, amely havonta egyszer jelentkezik kortárs darabokkal. Ezek közül minden harmadik darab „fordított színház” néven fut, amikor is külföldi színműveket olvasunk fel, állítunk egy-egy rövid próbafolyamattal színpadra, magyar fordításban. Remélem, hogy a jövő évadban sor kerül majd Augustinusról, a 4. században élt hyppói püspökről szóló színpadi adaptációra is, Városi István Szent Ágoston vallomásai című könyve alapján.

 Több külföldi színházi fesztiválra, előadásra voltál hivatalos az elmúlt hetekben. Milyen tapasztalatokkal jöttél vissza? Milyen a ma színháza, hogyan illeszkedik a környező népek nemzeti színházi gondolkodása a magyar Nemzeti Színházról való képbe?
– A Nemzeti Színház nemzetközi kapcsolatai legalább olyan jelentősek, mint a saját repertoár kialakításának igénye. Jövő tavaszra egy jelentős nemzetközi fesztivál indul Budapesten, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, Madách International Theater Meeting, vagyis a MITEM. A találkozó tíz ország vezető színházait látja vendégül, többek között az újvidéki Szerb Nemzeti Színházat is Csehov Sirály című darabjával. Jövőre Oroszország lesz a díszvendég, de a térségből szerepel még Ukrajna, Litvánia és Grúzia is. Jómagam az idén Szarajevóban és Szkopjéban jártam, ahol szintén egy nemzetközi fesztiválon, illetve a Macedón Nemzeti Színház megnyitó ünnepségén vettem részt. Itt megismerkedhettem például a tiranai Albán Nemzeti Színház, illetve a kabuli Orosz Színház, vagy a szófiai Nemzeti Színház vezetőivel is. Közös nyelvünk – az angolon kívül – a balkáni eszperantó (macedón, bolgár, szerbhorvát, orosz mix) volt.

A 2015-ös budapesti Madách Fesztivál terveink szerint már más térségekből is toboroz majd, talán nyugatra, Franciaországra vagy Olaszországra helyeződik a hangsúly. Fontos ez azért is, mert ma egy nemzeti, vagy bármilyen színház, nemzetközi megítélése legalább olyan fontos, mint anyaországi reputációja. Ha ezt valaki nem veszi figyelembe, bezárja maga előtt a kapukat. A Nemzeti Színház esetében ez különös hangsúlyt kap, miután ebben a tudathasadásos magyar politikai és művelődési életben viszonylag nagy támadási felületet képvisel. Úgy vélem, ilyenkor nem valami ellen, de valami mellett kell munkálkodnunk, bele nem fáradva a párbeszédkeresésbe.