2024. április 26., péntek

Na, még csak Prosinečki hiányzik!

Igen, senki más nem hiányzik a magyar válogatott éléről, csak Prosinečki! Halleluja…

Hogy ez a hír honnan jött, majdnem mellékes, de ha egyetlen százalék is igaz volna belőle, már az is szörnyű! Persze mindenki tudja, hogy a magyar szövetségi kapitány bedobta a törölközőt. Legalább volt benne betyárbecsület, nem mint a szerb kapitányban. S hogy valóban kell valaki más, az tuti. És persze nyomban előkerülnek nevek, nemzetiségek, futball-hovatartozások s mindaz, ami ezzel kapcsolatos. Például mit hozna egy spanyol, olasz, brazil, francia vagy német? Hisz ezek a nemzetek ülnek szinte állandóan a kakasülőn! Tehát tőlük elvárná az ember, hogy hozzák az „egyenletet”! De mit keres itt egy horvát? Igaz, hogy az összes szláv közül ők az utóbbi évek legsikeresebbjei… de hol van itt közöttük a szőkeség, nevén szólítva Prosinečki?! A piros-fehérektől „elmenekült”, a török klubból pedig megpróbált, de nem fogadták el a lemondását, így maradt! Mindkét esetben ő jelezte, hogy távozik, nem rúgták ki! Jól időzített, megelőzte a megaláztatást. „Értékelése” azonban egy kicsit furcsa. „Hetek óta semmit nem tudunk megcsinálni, szükség van a változásra! Ez volt a legkevesebb, amit tőlem elvárhattak!” Érdekes, ugye, hogy Horváthonban a klubok (hát még a válogatott) nem kapkodnak érte! Erre jön a hír, hogy Puskás hagyatékát – persze nem az edzőit! – rá akarják bízni! De ma milyen jó volna az edzői hagyatéka is!

Nos, uraim, ha önöknek valóban csak egy „szőkeség” hiányzik, akkor nyomban hagyjanak fel ezzel a labdajátékkal, melyet ezen a szinten a férfiak űznek, mert a valódi szőkék, a Rékák, ezt sokkal jobban művelik. Kalapot le előttük! A férfiaknak kiadnám a parancsot, hogy járjanak ki a Rékák meccseire! Haug, szóltam!

Prosinečki meg maradjon Zágrábban, de ha már mindenáron szláv edző kell Pesten és Budán, ott van egy Sivić, aki kiválóan beszél magyarul.

Ha már a szövetségek kapitányairól szóltam, ide tartozik az a hír, hogy a „szerzetes” szerb kapitány mégis visszatér „hazájába” – Olaszországba! Azt szokták mondani, hogy oda tartozol, ahova a nejed visz! Siniša nem egyszer kimondta, hogy ő soha nem tér vissza Szerbiába, mert fél tucat gyereke – olasz! Az a hír, hogy egy olasz első ligás – a Sampdoria – nemcsak őt, hanem segédjét is szerződtetni akarja! Karadžić azonban még mindig köti az ebet: „Siniša a siker garanciája!” Na kérem!

Đoković transzban volt

Szinte semmilyen sportjátékban nem nézek végig egy meccset! Valaki mondhatná, hogy nagyzolok… mondja, ha akarja, s ahányszor jólesik. A Đoković–Nadal meccs kivétel volt. Kíváncsi voltam arra, hogy a jelenlegi két legjobb játékos mivel akarja megnyerni a mérkőzést, mivel szeretné meglepni ellenfelét. Kinek az akarata lesz döntő, s miben áll ez a bizonyos „akarat”! Majd egy félszázad alatt a fentiekből éltem. Az ég tudja csak, hogy hányszor voltam vak, hányszor tettem „rossz lóra!” Hányszor láttam a kéket vörösnek, hányszor átkoztam a játékvezetőt – több mint a felénél igazságtalanul –, hányszor volt a csapat-összeállításom téves, erőltetett. Mivel mindent leírtam, a tervet is meg a meccsek analízisét is, kezdtem komolyan venni az önkritikát (is)! Sokszor nem tetszett, amit magamról mondtam, de ez mind maradt az irodámban… mi köze ehhez másnak?! S ment minden a maga megszokott útján…

Egy alkalommal a tv-ben egy ausztrál footy edző azt állította, hogy a bajnokságban az volt a döntő pillanat, hogy a legjobb barátja, egy pszichológus, azt mondta: „Az önkritikának csak akkor van valós értéke, ha a csapatnak mondom el! Hetekig vajúdtam… de végül az eredmények kényszerítettek, hogy megpróbáljam. Mondjam, hogy mi lett a vége? A kezdet az volt, hogy tátva maradt a szájuk, az edzéseken úgy mentek, mintha az lett volna életük utolsó meccse… Megnyertük a bajnokságot! Semmit nem csináltam másként az edzéseken, mint azelőtt, csak nem játszottam tovább Krisztus urunkat! A tükörbe néztem, és levettem a fejemről a töviskoszorút!”

Hetekig tartott, míg megért bennem, amit mondott… Én is levettem a töviskoszorút, mi is megnyertük a bajnokságot!

Nos, valahogy ilyen szemszögből szerettem volna légy lenni Novak öltözőjében a meccs előtt. Igaz, jól tudom, hogy az már késő lett volna, az „igazi” terv, a taktika, a lélektani felkészítés már napok, hetek, talán hónapok előtt, alatt megtörtént, s történik minden pillanatban. Persze egy egyéni sportágban egészen más majdnem minden, mint a csapatjátékban, de a végén mégis ugyanaz… A nagy különbség, hogy a teniszben például egy egész csapat „szolgálja” a játékost! Minden szegmens le van fedve, minden tagja ennek a csapatnak specialista… tudja és végzi a dolgát. Aztán ma mindent „felvesznek”, le lehet állítani a játékot, visszavinni a döntő pillanatra, tizedmásodpercekre, centikre ki lehet mutatni, hogy mit vétettél, mi volt jó, mit kellett volna másként csinálni. Tehát nem kell „hinni” valaki szavának…

Szóval a „forgatókönyv” precízen meg van adva. Te is tudod, hogy a másik mit fog csinálni, ő is tudja! „Ezeregyszer” álltak egymással szemben, az ő versengésükben a spanyol volt a sikeresebb, az idén a világ legjobbja. Mi lehetett egyiknek vagy a másiknak az előnye, győzelmi esélye? Szerintem a hit, a pókerarc! A hit abban, amit a csapat felvázolt előtte, milliméterre, a számok sokaságát analizálva, meggyőzően kimutatva, hogy ha ezt csinálod így és így, akkor ennyi százalékod van a sikerre, ha ezt és ezt a labdamenetet rá tudod kényszeríteni, akkor meg emennyi… Az adogatások változtatása megbeszélt kell hogy legyen. Lepd meg azzal, hogy hacsak lehet, a hálón lásson, s ehhez hasonlók, vagy egyáltalán nem hasonlók, hisz a világ egyik legjobb teniszmesteréről van szó. Sajnos nem voltam, nem lehettem légy az öltöző falán, hogy kihallgassam minden szavukat.

A meccset Đoković vas vagy talán inkább acél álarccal játszotta végig! Sehol egy pozitív vagy negatív grimasz: az ölni kész vad nyugodt, természetes élni akarásával játszotta végig. Nem hinném, hogy kedvese örülne, ha ilyen arccal látná otthon!

Csak akkor engedett fel, amikor barátságosan átkarolta spanyol ellenfelét. Ő megtehette ezt, és egyébként is ebben egyike a legtisztességesebb játékosoknak. Azután csakugyan felengedett, megérdemelten. Kaput kellett nyitni a hihetetlen nyomásból eredő és visszafojtott óriási feszültségnek… menjenek, szálljanak, dübörögjenek…

Szerettem volna az öltöző falán légy lenni, hogy lássam, miként lehet levezetni a teniszvilág legnagyobb meccsének az idegsokkjait… s már arra gondolni, hogy jönnek a csehek, a világ csapatbajnokságának a döntője. Ezen is csak a hit és a pókerarc – az egész csapaté! – hozhatja meg a sikert.

Lehet, hogy a legjobb, de én kirúgnám!

Persze hogy Vujoševićről, a Partizan kosárlabdacsapatának edzőjéről van szó! Amit a Fenerbahçe elleni meccsen művelt, az nemcsak szabálytalan, hanem botrányos. És a legérdekesebb: nem tiltották el! Ez nem először történik meg vele, s igaza van a többi edzőnek, hogy neki mindent szabad! Nem érdekel, hogy szabad vagy sem, de ha nagyon gyorsan nem változtat valamit a helyzeten a Szerbiai Kosárlabda-szövetség, akkor elszabadul a pokol, és előbb-utóbb Vujošević fel is pofozza a játékvezetőket. Nem azt mondom, hogy némelyik nem érdemelné meg, de az nem az edzők joga, hogy a legprózaibb nyelvezet igéivel tiszteljék meg a játékvezetőket.