Ha az emberiség képtelen lesz megoldást találni a jelenlegi globális gazdasági-politikai válságra, akkor dramatikus anticivilizációs folyamatokkal kell szembesülnie az egész világnak, állítja Gavriil Popov orosz közgazdász, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján végbemenő oroszországi politikai változások egyik vezéregyéniségeként szerzett hírnevet. Popov szerint az anticivilizáció már az ajtónkon kopogtat, sőt, az összeomlás már kezdetét is vette. Zászlóvivői az antiglobalista és EU-szkeptikus mozgalmak, azok az emberek, akik két évvel ezelőtt a Foglaljuk el a Wall Streatet! jelszóval tüntettek a pénztőke túlhatalma, a korrupció és a kapzsiság ellen.
Az orosz közgazdász szerint az emberiség válaszúthoz érkezett: a tömegek készen állnak a posztindusztrializmus túlhaladására, ám az ideológusok, az eszmegyártók a mai napig képtelenek voltak új, mozgósítani képes „utakat” fölkínálni. A 20. századi nagy eszmék halottak: az államszocializmus ugyanúgy, mint a modern kapitalizmus, mondja Popov.
Hozzátehetnénk: akárcsak az államkapitalizmusként létező szocializmus vagy a szocialista, azaz jóléti társadalomként működő kapitalizmus. Az ötvenes évektől fogva ugyanis a kommunista országok határozott kapitalista vonásokat vettek föl, az úgynevezett tőkés társadalmak pedig jól fölismerhető szocialista jegyeket öltöttek. Ősi megfigyelés: az ember előbb-utóbb a megsemmisíteni vágyott, gyűlölt ellenfelére kezd el hasonlítani. Igaz, a kelet-európai jólét sohasem versenyezhetett a nyugat-európaival, a nyugati polgári demokráciák pedig sohasem törekedtek az egyenlősdiség és az átlagosság szürke társadalmának a kiépítésére, mint a kommunisták.
A hasonulás nem azonosulás, inkább mimikri, ruhacsere, sokszor puszta képmutatás. Többnyire csak a külsőt érinti. A kelet-német népautó, a Trabant, a nyugat-német népautóknak, a Volkswagen gyártotta bogárhátúnak és a Golfnak szánalmas személygépkocsi-utánzata volt csupán, a jóléti társadalom pedig valójában a kíméletlen versenyen alapuló kapitalizmus jóságot hazudó képmutatása.
A 89-es változások azután mindkét hasonulásnak véget vetettek, az államkapitalizmusként funkcionáló szocializmusnak ugyanúgy, mint a szocialista társadalomként működő kapitalizmusnak, bár az utóbbi leépítése csak fokozatosan mehetett végbe, évekbe, évtizedekbe tellett. A kegyelemdöfést a 2008-as világgazdasági válság adta a gondoskodó kapitalista állam eszményének.
Az Európa keleti felén élőket ez igencsak kellemetlenül érintette, mert az a tőkés rendszer, ami osztályrészükül jutott, már nem a polgárairól bőkezűen gondoskodó jóléti társadalom volt, ami után annak idején oly sóvárogva vágyakoztak a vasfüggöny keleti felén. Nekik kétszeresen kellett csalódniuk: előbb a szocializmusban, utána az istencsapásaként rájuk szakadt vadkapitalizmusban.
Francis Fukuyama a szovjet kommunista birodalom bukása után írta híres esszéjét a liberális demokrácia végleges győzelméről és a történelem ezúton megvalósult beteljesüléséről. (Az utóbbit a hegeli filozófia szellemében értette.) A történelem nem ért a végéhez és semmi sem teljesült be, ellenkezőleg, csak az eszmei űr telepedett rá a gondolkodó lényre, legalábbis az emberiségnek arra a részére, amely a fogyasztói társadalom végletesen lebutító közegében is igényt tartott még a szuverén véleményalkotásra és a puszta élvezeten, létfenntartáson túlmutató követhető célokra. A konzumvilág híveire rá sem kellett telepednie, önként adták át magukat neki, hiszen a fogyasztói társadalom, ami minden célt az élvezet és a puszta létfenntartás felé fordít, maga a végtelenül sötét űr. A gondolkodó lényt az élvezeten és a puszta létfenntartáson túlmutató törekvései teszik emberré.
A világűr meghódítására készülő 21. századi polgár eszmei űrben találta magát. Gavriil Popov belgrádi előadásának a központi mondanivalóját ezekkel a szavakkal összegezhetnénk. Nem egy eget rengető fölfedezés. A valóságos világban, nem pedig elméleteik zárt körében élő gondolkodók már az I. világháború óta erről, Nyugat alkonyáról írnak. Legutóbb a posztmodern kor beköszöntéséről szóló intellektuális diskurzus tette ezt központi témává, de olyan valóságidegen, sőt, nyelvidegen nyelven – legalábbis erre mifelénk –, hogy abból a posztstrukturalista irodalomtudomány terminológiájában járatlanok közül kevesen hallhatták ki a gondolkodásra és cselekvésre sarkalló üzenetet: azt, hogy leomlottak a régi világ – a modernitás – falai, és hogy emiatt a civilizációs alapokra egy új világ falait kell fölépítenünk, ha nem szeretnénk tanúi lenni a nyugati kultúrkör letűnésének a történelem színpadáról.
Tipikus példája volt ez a kilencvenes évektől hozzánk is begyűrűző intellektuális diskurzus annak, hogy miként lehet a valóságos világ egy égető, gyakorlati megoldásra váró problémáját a közönséges észjárású ember számára érthetetlen filozófiai okoskodás zárt elméleti világába száműzni. Ezzel a művelettel egyúttal a rádöbbenés és a cselekvés lehetősége elől is elzárták az utat, s ebből a szemszögből nézve ez már nem pusztán csak öntetszelgő gondolkodói hiúságnak számít, hanem a továbblépni vágyó nyugati civilizáció ellen elkövetett merényletnek is. A modernitás gondolkodói rendszerétől szabadulni képtelen – kivételes intelligenciájú – eszmegyártók bosszúja volt ez amiatt, hogy az embereket többé már nem mozgósíthatják a modernitás valláspótlékként ható nagy elbeszéléseivel a beteljesülő történelemről.
Az igazságot napvilágra kell hozni, de nem ködbe burkolt, érthetetlen nyelven, hanem azzal a szókimondással, ahogy Gavriil Popov is tette belgrádi előadásában: az anticivilizáció az ajtónkon kopogtat, és ha nem találunk megoldást a Nyugatra rátelepedett kétségbeejtő eszmei űrre, ha a nyugati gondolkodók képtelenek lesznek a puszta létfenntartáson és élvezeten túlmutató új, követhető célokat kitűzni, akkor a Nyugat bukása nyomán fájdalmas anticivilizációs folyamatokkal kell szembesülnie az egész világnak.
