Politikai karrierjével fizetett a nyáron Petr Nečas cseh miniszterelnök. Silvio Berlusconi, minden idők egyik legfurfangosabb olasz exkormányfője, újabban inkább politikai bohóc, szintén búcsút inthet karrierjének, miután a bíróság augusztusban jogerősen börtönbüntetéssel sújtotta. Ivo Sanader volt horvát és Janez Janša korábbi szlovén miniszterelnök ugyancsak megjárta a bíróságot, amely nem jogerősen ítélte mindkettőjüket börtönbüntetésre. Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök ugyancsak nyugtalankodhat, hiszen egyik régi munkatársa az utóbbi időben sok kellemetlen részletet hozott nyilvánosságra pártjának finanszírozásáról. Neki még nem kellett megjelennie a bíróságon.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A felsorolt (volt) magas rangú politikusoknak van két fura közös vonásuk: 1. régebben országukat irányították (kivétel Rajoy, aki jelenleg is ezt teszi), 2. mindannyian törvénytelen, főként korrupciós ügyekbe keveredtek, és ezért kerültek az igazságszolgáltatás látókörébe, illetve markába. A nem éppen kis horderejű vétkeik, és több külföldi szakmabéli társuk „tévelygése” miatt sok embernek az az érzése, hogy az EU-ban egyre több a korrupt politikus.
Több közvélemény-kutatás egybehangzóan állítja: a politikusokba vetett bizalom a mélyponton van egész Európában, ahol egyre erősebb az az érzés, hogy „ezek” csaknem mindegyike csirkefogó, s amikor pénzről van szó, többségük lefizethető vagy bérelhető, mint egy taxi, vagy egy utcalány.
Sok EU-polgár ugyanakkor azt állítja, hogy a politikusok jó része minden eddiginél korruptabb, minden íratlan szabályt és határt megsértenek a személyes haszonszerzés, esetleg a pártkincstár feltöltése végett. A pártfinanszírozás egyébként is egyre zavarosabb, áttekinthetetlenebb egész Európában.
Ez alól még a sok szempontból példamutató Svédország vagy Svájc sem kivétel, hiszen a választási kampányok költsége mindenütt egyre magasabb, a pénzt viszont valahogy elő kell teremteni. Nem ritkán cégek, üzletemberek „adakoznak”, csak éppen gyakran illegális módszerekkel. A feketepénzből természetesen a kijelölt politikusok is részesülnek. Pénzből pedig a válság ellenére van épp elég a korrupt politikusok mohó vágyainak kielégítésére.
A korrupcióelleni küzdelméről ismert Transparency International (TI) kormányfüggetlen nemzetközi szervezet idei globális jelentéséből kiderül, hogy a világon vizsgált több mint száz országból ötvenegyben a politikai pártokat tartják legkorruptabbaknak.
Dél- és Kelet-Európában a politikai korrupció különösen aggasztja az embereket, és ez nem meglepő, hisz a felmérések szerint a régióban egyre súlyosabb ügyekre derül fény. Emellett a térség államainak EU-csatlakozása óta visszalépés történt a politika átláthatósága terén is.
Érdekes kérdés, hogy miért épp a kelet-európai és a mediterrán államokban nőtt meg a korrupciós botrányok száma. A szakértők óva intenek attól, hogy a háttérben kulturális sajátosságokat keressünk. Ők a korrupció elharapózását egy társadalomban inkább a gyenge intézményrendszerrel és az ellenőrző mechanizmusok hiányosságaival magyarázzák.
A jelenség azonban nem csak Európa déli és keleti fertályán okoz gondot. Még a gazdaságilag stabil és a jogbiztonságra épülő legfejlettebb OECD-országokban is úgy ítéli meg a társadalom nagy része, hogy a politika már nem a közérdeket szolgálja, a politikusok döntéseit pedig homályos üzleti-hatalmi csoportok befolyásolják. Ezek közé sorolják a nagy nemzetközi vállalatokat is, amelyekről rendszeresen jelennek meg olyan hírek, hogy a jó üzlet reményében az államapparátus legfelsőbb vezetőinek is juttatnak némi kenőpénzt.
A multinacionális cégek külföldön történő vesztegetését, vagyis magas rangú helyi politikusok korrumpálását 1997 óta egyezmény tiltja, amelyet negyven ország írt alá, közöttük olyanok is, amelyek a vezető gazdaságokat tömörítő G20 csoport tagjai. A TI minapi jelentése azonban figyelmeztet: a negyven országból harminc nem tesz semmit, hogy elszámoltassa azokat a vállalatokat, amelyek külföldön kormányok és helyi (politikai) tisztségviselők megvesztegetésével szereznek új befektetést, üzleti előnyt, vagy nagyobb profitot maguknak.
A korrupció nem ismer korlátokat, minél nagyobb összegű közpénz elosztásáról (elköltéséről) van szó, annál több kenőpénz érkezik az arra kiszemelt politikusoknak, illetve a környezetüknek. Ilyen válságos időkben ez különösen bosszantja a politikusok útmutatása alapján bevezetett megszorításokkal sanyargatott lakosságot.
Úgy tűnik, a recesszió idején az állampolgárok nem tűrik az olyan politikai visszásságokat, amelyeket az általános gazdasági növekedés során minden további nélkül elfogadtak. Az utóbbi években azonban óriásira nőtt a szakadék a politikusok és az átlagemberek között, ami részben a korrupció megítéléséből fakad.
Ezt TI-jelentések is alátámasztják. A szervezet kutatásaiból kiderül: a válság előtt az európaiak jóval kevésbé érezték jelentős problémának a korrupciót, mint a krízis 2008-as kirobbanása után.
A gazdasági válság közepette az emberek egyre nehezebben viselik el, hogy tőlük spórolást, illetve megszorításokat követelnek a politikusok, miközben ők aligha akarnak szorítani a nadrágszíjon. Adott esetben már akkor is zúgolódnak a választók, ha kiderül, hogy politikai vezetőiket viszonylag kis összegekkel „vették meg”.
Ráadásul a nép körében teljesen megváltozott a korrupció fogalma is. Régebben a korrupció konkrét megvesztegetéseket jelentett, újabban viszont sokan már ide sorolják a gyanús pártfinanszírozást, a politikusok viselkedési kódexének megsértését, de a köz- és magánszféra érdekeinek összefonódását is.
A napokban az Európai Parlament szervezett bűnözéssel, pénzmosással és korrupcióval foglalkozó különbizottsága (CRIM) is figyelmeztetett a káros jelenség veszélyeire. A CRIM szerint a korrupció évente összesen 120 milliárd euró kárt okoz az uniós tagállamoknak.
A válság által leginkább megtépázott Görögországban jelenleg már a lakosság csaknem 98 százaléka tartja a korrupciót az ország legsúlyosabb problémájának. Az már más lapra tartozik, hogy a közhivatalnokok mindössze két százalékát vonták felelősségre ilyen gyanú miatt. Az euróövezet másik déli válságországában, Portugáliában ugyanakkor sokan kerültek már bíróság elé korrupció vádjával, de csupán öt százalékukat ítélték el.
A lakosság tehát már egy ideje egészen másként viszonyul a jelenséghez, mint korábban. (Igaz, a társadalom nagy része még úgy érzi: a felelősök, így a politikusok is, többnyire megússzák.). Néhány évtizeddel ezelőtt a közvélemény szemében még nem számított bűnnek, ha egy politikus vagy üzletember a barátjánál nyaralt, esetleg pénzt kért kölcsön tőle. Ma már nem tolerálja a közvélemény az efféle luxust sem.
Egy ilyen jóságos baráthoz kapcsolható történet okozta a második világháború utáni legfiatalabb, egyszersmind legrövidebb ideig (598 napig) hivatalban levő német államfő, a konzervatív Christian Wulff 2012-es bukását is. Neki ráadásul novemberben a bíróságon is magyarázatot kell adnia megengedhetetlennek tartott viselkedésére.
Wulffnak azért kellett megválnia tisztségétől, mert Alsó-Szászország tartomány miniszterelnökeként 2008-ban egy producer ismerőse állta a híres müncheni Oktoberfest sörünnepségre tett kiruccanásának nem egészen négyezer eurós költségét. Cserébe Wulff közbenjárt a Siemens cégénél, hogy a multinacionális nagyvállalat támogassa a producer barát által pártfogolt egyik film elkészítését. Az 54 éves exelnököt jogtalan előny elfogadásával vádolják, és ha a bíróság bűnösnek találja, akár három év börtönbüntetésre ítélheti.
