A 2009 óta válság sújtotta eurózóna pénzügyi piacain az elmúlt egy évben viszonylagos nyugalom honolt. Úgy tűnik, hogy a korábbi viharos időszak elcsendesedett. Az EU mindent megtesz, hogy ezt az állapotot (vagy inkább a látszatot) megőrizze, és a világgal elhitesse: a 17 tagországból álló euróövezetben megkezdődött a lassú kilábalás a válságból, és ez a jövőben is folytatódik.
Lemaradó országok persze ezek után is lehetnek, de Brüsszel jónak gondolja az irányt. Ha valaki el nem rontja azt. Ilyen rendetlenkedőkre azonban nincs szüksége az EU-nak. Ezt nemrég be is bizonyította: különböző csatornákon elérte, hogy Silvio Berlusconi többszörös olasz exkormányfő ne tudja megbuktatni a kormányt, amelynek még óriási erőfeszítéseket kell tennie a hazai válság leküzdéséért. Az Enrico Letta miniszterelnök által (április vége óta) vezetett olasz nagykoalíciós kormány ugyanis hajlandó erélyesen folytatni a válság elleni küzdelmet, amelyet elődje, a technokrata Mario Monti kezdett el.
Az olasz gazdaság a harmadik legnagyobb az euróövezetben, s ezért Brüsszel is abban érdekelt, hogy mielőbb kikerüljön a gödörből, és egészségesen fejlődjön tovább. Ennek érdekében egy sor szerkezeti reformot, és újabb kormányzati megszorításokat kell végrehajtania, amire hajlandóságot mutat. Brüsszel és a (pénz)piacok ezért azt szeretnék, ha egy stabil kormány vezetné az országot, és erejének meghatározó részét a gazdaság talpra állítására fordíthatná.
Nem úgy, mint Berlusconi, aki a globális világválság kirobbanásakor és az azt követő években állt a kormány élén. Igaz, nem bírta nagyon sokáig a megpróbáltatásokat, képtelen volt bármit is elérni a válsággal szemben. Ezért 2011 őszén lemondott a kormányfői posztról, ami csak tovább rontott a helyzeten. Ahogyan 2012 decemberében is, amikor megbuktatta a Mario Monti vezette szakértői kormányt, amely már érzékelhető, de még nem elégséges sikereket ért el a válság elleni kemény küzdelemben.
Berlusconi 2008 vége és 2011 ősze között nem vette figyelembe a piacok figyelmeztetését, reformokra sem volt hajlandó, ezért a befektetők szemében ő lett a fő bizonytalansági tényező Olaszország államadóssága és fizetőképessége szempontjából. Az államadósság pedig tetemes: már valamennyivel meghaladja a kétezer milliárd eurót, vagyis az olasz bruttó hazai össztermék (GDP) csaknem 130 százalékát. A GDP-arányos államadósság tekintetében ilyen rosszul csak két másik ország áll az egész EU-ban: Görögország és Portugália.
Ezért amikor a minap ismét kormányt akart buktatni, mindenki összefogott ellene. Még saját pártján belül is sokan szembefordultak vele, hogy megőrizzék az ország kormányozhatóságát, és biztosítsák a válság elleni küzdelem feltételeit. Erre nagy szükség is lesz, hisz Olaszország helyzete továbbra sem stabilizálódott a bizonytalan politikai környezet miatt, amely akkor alakult ki, amikor Berlusconi megszellőztette: ha nem az ő igényei szerint zajlanak a politikai események, megbuktatja Enrico Letta kormányát. Azt a kormányt, amelynek egyik vezető ereje a Berlusconi-féle jobbközép Szabadság Népe párt. Terve kútba esett, a parlament bizalmat szavazott a Letta-kormánynak.
Az EU-ban fellélegeztek, amikor az olasz kormány október első napjaiban megmenekült, de az uniós vezetők nem mulasztották el megüzenni, hogy a politikai stabilitás mellett fontosnak tartják a reformok folytatását is Olaszországban. José Manuel Barroso, az unió kormányának tartott Európai Bizottság elnöke azt is jelezte: az olasz gazdaság talpra állása nem csak Róma, hanem az eurózóna és az EU számára is döntő fontosságú.
Az EU előzetes nyugtalankodása nem volt alaptalan. Brüsszelben ugyanis attól tartottak, hogy ha Berlusconi ismét kormányt buktat, elmélyül a politikai és a gazdasági válság is Olaszországban, és ennek csak negatív hatásai lehetnek az egész euróövezetre.
A Letta-kabinet megdöntése, vagy a kormányválság elhúzódása az uniós félelmek szerint hátráltatta volna a régóta esedékes olasz gazdasági reformokat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ország kikecmeregjen a lassan két éve tartó recesszióból, csökkentse a költségvetési hiányt, és főként a terebélyes államadósságot. Olaszország csődjét senki nem szeretné az EU-ban, mert az állam kimentése külső hitelekkel rendkívüli kihívás és feladat elé állítaná Brüsszelt. Nem beszélve arról, hogy egy ekkora instabil gazdaságot csak óriási kamatokkal hajlandóak finanszírozni (hitelezni) a piacok és a befektetők.
Az olasz gazdasági kilábalásnak már körvonalazódik néhány törékeny jele, amit Brüsszel inkább erősítene. Emiatt az EU nem tűri el Olaszországban az instabilitást, amely ráadásul része a világ legfejlettebb gazdaságait tömörítő G8 csoportnak is. A kiújult politikai vihar lecsendesítése és a politikai bohócnak tartott Berlusconi megrendszabályozása ezúttal sokkal kifizetődőbbnek bizonyult, mint magára hagyni Rómát, s közben gyűjtögetni a megahitelt az olasz állam megmentésére.
