2024. április 26., péntek
MERRE TART A DEMOKRÁCIA?

Ki nyer, ki veszít?

Növekvő szakadék a munkaerő és a tőke tulajdonosai között – Marx, mégis!? – Munkatársunk jegyzete, Washington, június 14.

Észrevették, hogy a vámőr képes két üveg pálinka miatt zaklatni a szerencsétlen utast, miközben kétmilliárd forintot, dollárt, vagy eurót bármelyik pillanatban sorompók és fináncok nélkül átutalhat a világ bármelyik pontjára – már akinek van!?

Észrevették, hogy a gazdagok egyre inkább gazdagodnak, a szegények pedig csak tovább szegényednek?

Észrevették, hogy a bármilyen „fura” módon szerzett tőke tulajdonosai egyre nagyobb befolyással rendelkeznek az emberi sorsok és a világ dolgai fölött, mint azok, akiknek csak saját eszük meg kétkezi munkájuk maradt?

Észrevették, hogy egyre kevesebb köze van egymáshoz azoknak, akik bármit megengedhetnek maguknak, és azoknak, akiknek a mindennapi betevő falat megszerzése is gondot okoz? Annak ellenére, hogy negyed évszázaddal ezelőtt még – legalábbis Kelet-Európában – ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartoztak?

Észrevették, hogy ezek a jelenségek akár egy vajdasági kisvárosban is megfigyelhetők?

Mindez nem az egyik napról a másikra élők keserű képzelgése, nem elcsépelt közhely, hanem immár független tudományos kutatások eredménye. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete a közelmúltban tette közzé jelentését az elmúlt egy év bérmutatóiról, amelyben azonban hosszabb távú történelmi áttekintést is közöl a nemzeti jövedelem eloszlásának alakulásáról, a hetvenes évektől napjainkig.

A kép egyértelmű és szomorú: azok, akik a tőkével rendelkeznek, egyre nagyobb szeletet kanyarítanak maguknak szinte minden társadalom – fejlett és fejlődő egyaránt – összjövedelméből. A tendencia különösen az elmúlt húsz évben erősödött fel. Érdekes módon pont azóta, amióta a kapitalizmusnak nincs vetélytársa a világban. Még ha szinte mindenütt elrettentő dolgokat is művelt az államszocializmus, az eredeti elmélet mégiscsak a tömegek felemelését tűzte ki céljául. Az ezzel való versengésre ma már semmi szükség sincs – és ezt jól érzékelik meg ki is használják, akiknek megfelel.

A fejlődő országokban egyötödével, de a fejlett világban is egytizedével csökkent fél emberöltő alatt a munkavállalók, a bérből élők részesedése az össztermelésből. A termelékenység alakulása – amely a 2008-as világválság következtében egy-két évre megtorpant – gyorsan visszapattant eredeti, folyamatos növekedést mutató görbéjére, ám az ebből fakadó hasznot rendre a tőke tulajdonosai fölözik le. A termelékenység növekedése – az egységtermék előállítási árának csökkenése – szintén a munkásember vállát nyomja.

Amikor „munkásembert” mondunk, akkor ma már nemcsak gyári munkásra vagy mezei kapásokra kell gondolni, hanem a „fehérgallérosok” jelentős hányadára is, akiknek a munkáját egyre gyakrabban kiváltja a számítógép és más technológia. Márpedig ez a két utóbbi kategória nem követelőzik, nem akar szakszervezetet, nem vonul az utcára, nem szavazza le a gazdagokat kiszolgáló képviselőket.

Miközben állami akadémikusok dicső grémiuma 2013-ban Magyarországon „erősen aggályosnak” minősíti Karl Marx nevét közterületi „viselhetőség” szempontjából, addig a nyugati politikatudomány egyre megértőbben fordul az éppen 130 éve halott közgazdász-szociológus tudományos eredményeihez (amelyek közé természetesen nem sorolják pamfletjeit és politikai szervezőmunkáját), mert világossá vált, hogy a kapitalizmusnak pillanatnyilag nincs válasza az általános emberi jólét hosszú távú biztosításának további módozataira. Sőt, a képviseleti demokráciának sincs, mert mint láttuk, az is egyre inkább – és egyre többfelé – a tőke és a „láthatatlan hatalom” szolgálójává alacsonyodik.

Miközben a társadalomtudományok évtizedekig a részletkérdések tanulmányozásával foglalkoztak és „nagystílűen” elkerülték az értékek és célok megfogalmazását, addig azok, akiknek módjukban állt, saját értékrendjüket és hatalmukat kényszerítették rá a társadalmakra. Megjelent azonban ennek a visszás helyzetnek a felismerése is, és egyre több gondolkodó fordul az egyénileg és közösségileg is értelmezhető, értékelhető célok feltárása, megismerése, megfogalmazása felé.

Mindebből persze nem születik majd egyik napról a másikra „új világ”. Ezért ajánlatos napi szinten is mindent megtenni, hogy legalább a még hozzáférhető és úgy-ahogy, de működő demokratikus intézmények erejével éljenek minél többen. Mert ha hagyjuk a hatalom birtoklóit begubózni és uralmukat bebetonozni, akkor könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, amikor már nem maradnak „elegáns”, békés – demokratikus – módszerek a helyzet megváltoztatására. Márpedig ez senkinek sem lehet az érdeke.