Március végén még kucsmában, bokáig érő havat taposva jártuk a határt. A fák ágai mint az öreg ember göcsörtös újjai tapogatták a dermesztő levegőt, a bokrok vesszői pedig úgy csapkodtak a szélben, mint vívóbajnok a kardjával. Akkor még a tél uralkodott, méghozzá olyan békebeli tél, mint amilyen gyerekkorunkban volt. A területet járva még lovas szánnal is találkoztam, és fel is kéredszkedtem rá egy dűlőhossznyira, részben a régi emlékek élvezetéért, részben azért, hogy addig se cipeljem a fél zsák ocsút, amit az etetőbe vittem.
Alig egy hónap múlva már megszólalt a csalogány, és szinte egyetlen éjszaka alatt virágba borult a meggyfa, és hirtelen tavasz lett. Április végére minden kizöldült, a sűrű bokrosok átláthatatlan falként rejtették el mindazt, ami a fészkekben történt. Ez ugyan minden évben így lezajlik, csak kissé lassabban, ráérősebben. A tojások héja megpattant, és az addig teli torokból daloló madarak elhalgattak, mert hirtelen rengeteg dolguk akadt a fiókák etetése körül.
Ezzel párhuzamosan a nyulak első, de helyenkét még a második ellése az idén is ebek harmincadjára jutott. Az első kisnyulak ugyanis hóban jöttek a világra, a tapsifüles pedig nem a legjobb anya. Már néhány órával az ellés után elhadja a fészkét, és csak szoptatni jár vissza, az utódokkal pedig csak addig foglalkozik, amíg annyira fel nem cseperednek, hogy önállóan táplálkozzanak. Ezért a frissen ellett, még vizes kisnyulak könnyen kihűlnek, és elpusztulnak. A márciusi hó és az esős, aránylag hűvös május is biztosan kivette a vámot az idei nyúlszaporulatból. A vadgazdáknak ezzel számolniuk kell amikor az idei kilövési terveket készítik, és a tavaszi vadszámlálás alapján minden bizonnyal módositásra lesz szükség. Vannak olyan vadászegyesületek, amelyekben egy-két évig akár szüneteltetni is kellene a nyúl vadászatát, hogy a szaporulat szempontjából mostoha év után időt adjonak az állománynak megerősödéséhez.
A májusi eső, mondják, aranyat ér. Ez azonban nem vonatkozik az apróvadas területen gazdálkodó vadászokra. Számukra a nedves, hűvös tavasz biztos veszteséget jelent. A tavaly nyáron még kiszáradással fenyegető erecskék most hömpölygő, sáros vízfolyásokká duzzattak, helyenként elöntötték a kerteket, szántókat és réteket. Ezeken a helyeken a nyúlfiak biztosan elpusztultak. A legyengült állományokon ez a veszteség nagy érvágásnak számít, tehát már most meg kell fontolni, hány őszi napot szánunk nyúlvadászatra. Felmerül a kérdés, kész-e az egyesületük tagsága lemondani a nyúlvadászatokról, és átengedni azokat a fizető vendégvadászoknak.
Hány olyan vadász van, és mennyien maradnak az idény kezdetéig, aki kész kifizetni a mind drágább tagsági díjat, önként és dalolva eljárni az úgynevezett kötelező munkaakciókra, gyarapítani, fejleszteni a területet és az egyesületet… Közben szobában ülve jó pofát vágni miközben a vastag pénztárcájú helyi és külföldi urak kedvükre lövik a vadat.
Persze az idény kezdetéig még hónapok vannak hátra, de az idő gyorsan múlik, és egykettőre nyakunkon lesz az okóber. Ahol most sincs, addigra sem lessz sokkal több nyúl. Tehát csakis a fácánállományra számíthatnak, amely ugyan pótolható a tenyészetekről vásárolt csibékkel, de az ilyan eredetű madár igencsak drága, vásárlása kockázatos beruházás. Kiváltképp ott, ahol a vadőr fő feladata visszatartani a tagságot a területjárástól, ahelyett, hogy a szárnyas és szőrmés ragadozók irtására ösztönöznék őket.
