2024. április 26., péntek
JEGYZETEK A(Z AUSZTRÁLIAI) KAROSSZÉKBŐL

Az ausztrál labdarúgásnak van jövője

Alig érkeztem meg Sydneybe, a mellemnek szegezte a futballtévések doyenje a kérdést: Jössz a meccsre? Majd én elintézem a belépőt!

Fogalmam sem volt, milyen meccs van szombat délután a Futball Stadionban. Legalábbis én ilyen néven ismerem azt a stadiont, amelyben Ausztrália két évszázados ünnepsége alkalmából annak idején egy valóban színvonalas tornát rendezett a szövetség. Meghívták a világbajnok Argentínát, Dél-Amerika bajnokát, Brazíliát és Szaúd-Arábiát, Ázsia bajnokát. A megnyitón 4:1-re vertük Argentínát! Az ázsiaiakat 3:0-ra, és kikaptunk a braziloktól kétszer is. Ugyanis mindenki játszott mindenkivel, és a két legjobb megvívott a fődíjért. Nos, ezekkel az emlékekkel ültem le az egyik díszpáholy első sorában a középső székre. Éspedig azért, mert nem egy ember akart mellettem ülni és ezeregy kérdést a mellemnek szegezni. S még el sem kezdődött a meccs, mi már minden problémát „megoldottunk”…

Egy sydneyi és egy vidéki csapat játszott. Mindkettőben egykori válogatott játékosom az edző. A hazaiaknál Farina, a vendégeknél meg Arnold. Ez a két csatár nagy szerepet játszott abban a sikerben, amikor a koreai olimpián 1:0-ra vertük Jugoszláviát! Les Murray, a legelismertebb futballtévés ebben az országban volt a vendéglátóm. Az ő neve valójában Ürge László! Évtizedekig volt Angliában, és egészen mással kereste kenyerét, mint itten. „Nem voltunk éppen Beatlesek, de sok helyen énekeltünk…” Itt aztán, mert sokkal jobb volt az angolja, mint az átlagos kivándoroltnak, nemsokára éppen a nekik szánt tv-nél kapott munkát. Kiváló volt az igazi futballjáték-ismerete, nem úgy, mint az itteni rögbin felnevelteké, s nem kellett sokat várnia, hogy előléptessék: sportigazgató lett! Bejárta az egész világot. Alig másfél év választja el a nyugdíjtól… Nem is csoda, hogy többszörösen boldog nagyapa.

Fejedelmileg etettek, itattak bennünket, de végre elkezdődött a meccs. A vendégek elsők (voltak) a listán, lényegesen jobban kezdtek, de amikor a hazaiak vezetéshez jutottak, végre láthattam, hogy miért mondják a jelenlévők: Arnold gárdája jobb, de nem képes változtatni a csapat játékán, ha valami nem úgy megy, mint ahogy szeretné! S igazuk volt a kibiceknek, mert amikor vesztésre álltak, igaz, cserélt három játékost, de a csapat továbbra is ugyanazt játszotta, mint amikor 0:0 volt. Lehet, hogy mint vendégnek nem volt ildomos, hogy kritizáljam a játékot, de megkérdezték, tehát én csak azt mondtam, amit éreztem. „A legjobb St. George Budapest mindkét csapatot megverné!” Ez nem nagyon tetszett senkinek, az viszont mindenkit levett a lábáról, amit magáról az „előadásról” mondtam!

Lehetett vagy kétezer boldog kisgyerek

A negyvenezres stadionban lehetett olyan 10-12 ezer néző. A lapok 13 500-at jelentettek. Nem is az a legfontosabb, hogy hányan voltak, hanem hogy kicsodák! S talán meg fontosabb, hogy miként viselkedtek. Szerbiában ez elképzelhetetlen. Senki senkit nem bántott egyetlen szóval sem! A „szervezett szurkolók” szurkoltak szervezetten… Mindig tettek egy nagy köteg rőzsét a tűzre, amikor kellett! De ez sosem valaki ellen volt, hanem a „mieink haljanak meg a klubért”!

A lelátók előtti „járdákon” a gyermekhad a labda irányát követte. Mivel a hazaiak nyomták leginkább, a félpályáig futottak a saját kapujuk irányában, hogy amikor csapatuk támadásba lendül, nyomon kövessék a labdát – óriási ujjongással futva nyomuljanak az ellenfél kapuja felé. Aki ismeri a viszonyokat nálunk, az nagyon jól tudja, hogy ma már szinte egyetlen normális szülő nem engedi 8–12 éves gyerekét a stadionokba, ahol a kicsiket nemcsak fizikai veszély fenyegeti, hanem akkora mennyiségű szemét kifejezés hangzik el, leginkább megzenésítve, hogy ember legyen a talpán az a szülő és tanító meg tanár, aki ezt a szennyezést képes neutralizálni.

Annak ellenére, hogy a labdarúgás tett egy-két jelentős lépést a közelmúltban, és hogy a 10 tagú nemzeti bajnokság meccseit lényegesen jobb közönség nézi, az én véleményem az, hogy ez a labdajáték soha nem fogja megelőzni a footyt (a labdarúgás egy fajtája, amelyet két 18 játékosból álló csapat játszik, csapatonként négy cserejátékossal, a szabadban, ovális alakú füves pályán), a krikettet, de talán meg a két rögbit sem, de felfejlődhet hozzájuk, mert ha továbbra is annyi kisgyerek lesz a meccseken, amennyit én Sydneyben láttam, az szavatolja e sportjáték jövőjét.

A krikett az azért ugye más!

Az igen hosszúra sikerült korábbi ausztráliai tartózkodásom alatt az angol labdarúgó-válogatott elleni 0:0 után a krikettszövetség elnöke meghívott az ausztrál–angol krikettmeccsre. Mivel az leginkább 4-5 órán át tart, etettek, itattak bennünket, és közben ugye mit tehet az ember, mint hogy filozofáljon.

Nagyon rosszul ment az ausztrál csapatkapitánynak a játék, és valószínűleg ezért hozta egymás után a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Ugyanis a krikettben minden a kapitánytól függött abban az időben. Az elnök szinte meg volt rökönyödve, amikor én azt mondtam, hogy jobb volna, ha valaki hideg fejjel vezetné a csapatot, mondjuk a pálya széléről! – This is not football, rugby or basketbal… (Ez nem foci, rögbi vagy kosárlabda.)

Mondjam, hogy teljesen egyetértettem vele, és később kisült, hogy ő is velem. Igaz, évekre rá az angolok és a többi krikettőrült megrökönyödésére edzőt kapott az ausztrál krikettválogatott, majd aztán minden klubcsapat!

Ugye csakis a változás örök, tehát nem valami eget rengető földöntúli történt. Vagy nem egészen így van?! Mert ami itt történik ebben a pillanatban, az már egy kicsit nekem is furcsa, aki negyven éven keresztül meglehetősen rövid gyeplőre fogta a társaságot, mármint a játékosokat! Az utóbbi hétben az ausztrál válogatott sorozatban két felkészülési mérkőzést veszített el India ellen. Ez az ausztráloknak majdnem a világvégét jelenti ebben a játékban! S ilyenkor mi más történhet… elszabadul a pokol, ilyen vagy olyan formában. Na, itt éppen a formában van a bibi! Egész röviden a következő történt. A játékosoktól az edző a menedzser támogatásával e-mailben kérte, hogy mindenki írja le, hogy mi az oka a rossz eredményeknek, és miben látják a javulás lehetőségét. Négyen nem tettek eleget a feladatnak, és őket kizárták a csapatból. Közöttük van a kapitány helyettese is. Köztudomású, hogy a kapitány és helyettese nem nagyon szeretik egymást… sőt!

A szurkolók nagyobb része nem ért egyet a határozattal, a kisebb rész viszont azt állítja, hogy ez volt a helyes döntés!

Ugye, mi mindenre alkalmasak ezek a komputerek, iPodok, telefonok… Nem kell az edzőnek a játékos szemébe nézni (de fordítva sem), és kimondani: „Te többé nem vagy válogatott!” S alvás előtt nem kell megbirkóznia a kiábrándult, pszichikailag összetört ember semmibe meredő szemeivel…

Egy-egy válogatott-edzőtábor után, amikor a 22-23-as keretet le kellett szűkíteni 17-18-ra, napokig kutyául rosszul aludtam, bár tudtam, hogy megtettem mindent a 20-21-es keretért, de mindig a pénz beszélt… A legérdekesebb, hogy itt pénzről szó sincs.