Ma már Magyarország határain kívül sem ismeretlen a Magyar Haltani Társaság neve, amely német és osztrák példák nyomán 2010-től kezdve rendre meghirdeti az év hala címért folyó versenyt. A társaság honlapján szervezett legutóbbi közönségszavazáson a kurta baing, a menyhal és a leánykoncér közül lehetett választani. A növekvő érdeklődést jelzi, hogy amíg két éve 2500, most 6700 szavazat döntött a sorrendről.
Az év hala megválasztásának tulajdonképpeni célja az, hogy egy játékos vetélkedés keretében felhívja a figyelmet kevésbé ismert őshonos halainkra, ismertebbé tegye a vizeinkben rejtőző természeti értékeket. Ezért kizárólag olyan jelölteket állítunk, amelyek évezredek óta itt élnek a Kárpát-medencében, ügyelve arra, hogy legyen közöttük védett és fogható faj is. A védett, mindössze 6–8 centiméteres kurta baingot a kutatók ajánlották figyelmünkbe, mert felfigyeltek rá, hogy korábbi életerős populációi az alföldi csatornák kiszáradásával sokfelé megritkultak. A tavasztól őszig rejtőzködő életet élő menyhalat, amely inkább csak télen fogható, a horgászok javasolták, míg a leánykoncér, amely kizárólag a Duna és mellékfolyóinak vízrendszerében él, a természetvédők kívánságára került a jelöltek közé.
A három hónapon át tartó választási időszak első napjaiban még a kurta baing vezetett, de hamarosan átvette helyét a menyhal, amellyel a leánykoncér sem tudott lépést tartani. Végül a szavazatok több mint felével (53%) a menyhal nyerte el az Év hala címet, jócskán megelőzve a második leánykoncért (35%) és a harmadik kurta baingot (12%). Győzelméért nem jár se aranyérem, se oklevél. Jutalma csupán annyi, hogy az év során nagyobb figyelem övezi a kutatásban és az ismeretterjesztésben egyaránt.
Természettudósaink hajdan a folyóvizek menyétjének (Mustela fluviatilis) nevezték a menyhalat, amelynek karcsúsága, hajlékonysága és fürgesége valóban emlékeztet az olykor szinte kígyószerűen mozgó, pocoklyukakba bújni is képes szárazföldi kisragadozóra. Testalkata leginkább a harcsáéhoz hasonló, de amíg annak csupán egyetlen hátúszója van, a menyhalnak kettő, melyek közül a második egészen a farokúszóig húzódik. Másként helyezkedik el a hasúszója is, előrekerült a toroktájékra. További szembetűnő különbség, hogy a harcsát jellemző hosszú bajuszszálak a menyhalról hiányoznak. Utóbbinak csupán egyetlen kisebb bajusz díszeleg az állán, hasonlóan a rokonságához tartozó tőkehalakhoz. Alaposan szemügyre véve még az is kiderül, hogy a harcsa csupasz bőrével szemben a menyhal testét pikkelyek fedik, még ha olyan aprók is, hogy alig észrevehetők.
Élőhely tekintetében nem különösebben válogatós az év hala, de tavainkban hiába keressük, noha a Fertőből és a Balatonból Herman Ottó még lejegyezte. Kisebb-nagyobb folyóinkban azonban sokfelé megtalálható. Az élénkebben áramló hűs vizeket és a kemény aljzatot kedveli, ezért a folyóvizek felsőbb szinttájain érzi igazán jól magát. Jó alkalmazkodóképességének köszönhetően azonban nem számít ritkaságnak a lassú, alföldi vízszakaszokon sem. A magas hegységek pisztrángos vizeiben állóvízi állományai is élnek, de a középhegységi patakokban és víztározókban csak elvétve fordul elő.
A menyhal szaporodási időszaka a téli hónapokra esik, ívása többnyire december eleje és február vége között zajlik le. Ezt megelőzően csapatokba verődik, s kisebb vándorlásra indul az iszapmentes, kemény aljzatú ívóhelyek fölkeresésére. Ilyenkor gyakran jelenik meg tömegesen a vízlépcsők alatt, a még jobb helyek reményében keresve a feljutás lehetőségét. Pedig a felvízi oldal nem kínál kedvező feltételeket a ragadós héjú, kezdetben lebegő, majd aljzathoz tapadó ikrák 7–10 hétig tartó fejlődéséhez. A felduzzasztott vízből kiülepedő finom iszap ugyanis befullaszthatja az ikraszemekben kialakulóban lévő, nagy oxigénigényű embriót.
A kikelt, néhány milliméteres ivadék táplálékát zooplankton alkotja, ám erről hamarosan áttér a méretének megfelelő fenéklakó gerinctelenek fogyasztására. Még az arasznyi példányok is gyakran egy-két centiméteres bolharákokkal töltik meg gyomrukat, de ez a méretcsoport már kisebb halakat is zsákmányol, ezek főként az invazív gébfélék közül kerülnek ki, amelyek gyenge úszók és ugyancsak fenéklakó állatok lévén könnyen elérhető prédát jelentenek a part lyukaiban, a kövek között, a tuskók alatt vagy a gyökerek rejtekében megbúvó menyhalaknak. Kifejlett példányai a hideg égövben méteresre is megnőnek, de mifelénk ritkán haladják meg az 50–60 centimétert és az egy-két kilogrammot.
A menyhalat téliharcsának is nevezik, mert – ellentétben a téli nyugalomra visszahúzódó valódi harcsával – az évnek ebben az időszakában mozog aktívan, leginkább ekkor fogható. Szálkamentes fehér húsa kitűnő ízű, nagyméretű mája gasztronómiai különlegesség. Állományának fenntartása és gyarapítása érdekében azt javasoljuk, hogy a faj legkisebb kifogható méretét a Magyarországon jelenleg érvényben lévő 20 centiméterről emeljék föl 30 centiméterre, mert e körüli testhossznál válik ivaréretté. (Szerbiában a méret 25 cm – a szerk. megj.) Ennyi áldozatot megér a várható eredmény, hiszen egy húszcentis példány mindössze 70 gramm. A 30 centiméteres mérethatárral ellenben minden példány esélyt kapna rá, hogy életében legalább egyszer eredményesen vegyen részt az utódok létrehozásában, az állomány gyarapításában.
