Vitkayné Kovács Vera magisztert nem kell külön bemutatni, mindenki jól ismeri – énekművész, zenepedagógus, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadának ünnepelt dívája. Évtizedek óta szárnyaló hangjával kelti életre az opera- és operettirodalom számtalan hősnőjét, oratóriumokban, koncerteken és miséken énekelt, emellett gyermekkora óta népdalokkal és magyar nótákkal is kedveskedik hálás hallgatóinak. A sok kitüntetést és elismerést, amelyeket itt és Magyarországon érdemelt ki művészetével, fel se lehet sorolni egy újságcikkben.
– November végén a Vajdasági Rádió és Televízió szervezésében nagy sikerű gálaműsort tartottak tiszteletére, énekesi jubileuma és nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A művésznő mellett tanítványai is felléptek.
Felkértük, hogy ezúttal a Magyar Szó olvasóinak meséljen életéről és pályafutásáról.
Mikor kezdett el énekelni?
– Talán amióta megszülettem. Édesanyám mesélte, hogy amikor kirándulni mentünk a hegyekbe, ki se látszottam a magas fűből, olyan kicsi voltam, csak a hangom hallotta. Mindig énekeltem.
Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor elhatározta, hogy énekes lesz?
– Kristálytisztán. Belgrádban születtem és szüleimmel gyakran jártunk moziba. Olyan hároméves lehettem, mikor egy Eddie Nelson–Jeanette MacDonald-operettfilmet néztünk. Nem akartam hazamenni, annyira elbűvölt, és azonnal tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni, hogy énekelni akarok. Kilencéves koromban már felléptem az óbecsei színpadon – akkor már Óbecsére költöztünk, mert kitört a háború. Az Alsóvárosi színpadon énekeltem a Száz szál piros rozsát, rózsaszínű ruhában, masnival a hajamban. Elénekeltem az első versszakot és megálltam. Az első sorban ott ültek a tanító bácsi és a plébános úr is, akinek eszébe jutott, hogy biztos elfelejthettem a szöveget, és odasúgta: Zivataros sötét. És én folytattam, egyáltalán nem jöttem zavarba. És ez így volt később is az operaszínpadon. Az operát korán megszerettem, még ha Óbecsén nem is volt alkalmam élőben élvezni. Akkoriban a rádiónak sokkal színvonalasabb volt a műsora, és sok operarészletet sugározott. Maria Callas és Renata Tebaldi után rajongtam és úgy szerettem volna énekelni, mint ők.
Nem volt soha lámpaláza?
– Mindig lámpalázam volt, de csak addig tartott, amíg nem kezdem el énekelni. A színpadon mindig jól feltaláltam magam. Ezt a gyermekkori fellépéseknek köszönhetem, hiszen Óbecsén három színpadon is szerepeltem: az Alsóvárosin, a Belvárosin és a Szerb Kultúrházban. Operetteket, magyar nótákat énekeltem, színdarabokban léptem fel és a folklórban is táncoltam.
Utána az újvidéki zeneiskolában tanult?
– Már a beiratkozás is érdekes volt. Édesapám kerékpárján jöttem le Újvidékre, hogy megspóroljam az útiköltséget. Kellemetlen, szeles idő volt. Beiratkoztam és hazabicikliztem, de olyan izomlázam volt, hogy alig szedtek le a kerékpárról.
Ki volt a kedvenc pedagógusa?
– A szabadkai Siflis Irma tanárnő. Ő adta vissza a hangomat egy válság után, sikerült visszahozni a négy oktávot, amely megvolt a zeneiskola előtt. Később, 1964-ben a Belgrádi Zeneakadémián Zlata Gjungjenac-Gavella felügyelete alatt diplomáztam, a magiszteri címet pedig 1971-ben a híres Anita Mezetova irányításával nyertem el. Párhuzamosan, 1961-tól az Újvidéki Rádió komolyzenei osztályának voltam szerkesztője, rengeteget dolgoztam, közben a szerepeket tanultam. Volt olyan is, hogy a konyhában énekeltem át az éjszakát, hogy a családom álmát meg ne zavarjam. Reggel meg Belgrádba utaztam az egyetemre. És soha életemben nem késtem el, se énekóráról, se a próbákról.
Emlékszik-e, melyik operát hallgatta meg először élőben?
– Hogyne emlékeznék. A Pillangókisasszonyt 1951-ben, amikor Újvidékre jöttem a zeneiskolába. Anica Čepe énekelte a címszerepet. Felejthetetlen volt, és könyörögtem a Jóistenhez, hogy én is egyszer ezen a színpadon énekelhessek. Mikor a rádióban dolgoztam, ott sétáltam el nap mint nap a szembelevő régi színház épülete előtt, és az operaszínpadról álmodoztam.
Végre az álom valóra vált?
– Igen. 1964-tól már énekeltem, Nedda a Bajazzókból volt a diplomavizsgám, amelyet Toplák Imre karmester készített el velem. 1972-ben lettem az operatársulat tagja, és már az első évben négy címszerepet kaptam: a Pillangóban, a Traviatában, a Faustban és az Eróban a túlvilágról.
Nem volt túl nehéz, a négy ennyire különböző sorsú hősnőbe életet lehelni?
– Nagyon élveztem mindegyiket. Csak a Pillangókisasszony szerepe volt nehéz érzelmileg, és amíg tanultam a szerepet, egy egész hónapig nem tudtam végigénekelni az utolsó felvonást, hogy el ne sírjam magam. Az utolsó áriában Cso-Cso Szan kisfiától búcsúzik, mielőtt öngyilkos lenne. Csakhogy az én fiam is pont akkora volt, mint a hősnő kisfia, és ezért mindig elérzékenyültem. Akkor a férjem ráütött a zongorára, és arra kért, hogy hagyjam abba, inkább énekeljek úgy, hogy a közönség sírjon. Az első előadáson így is történt – a nézőtéren potyogtak a könnyek. Utána óriási sikerrel énekeltem a Pillangót a hazai és külföldi színpadokon is. Athénben az öltözőm tömve volt virággal – ott nem volt szokás színpadra vinni a virágokat, de a második előadás után már csak úgy szórták rám a virágokat, az egész színpad is be volt borítva.
Kilencszázharminckét előadásban vett részt az operában. Majdnem minden szoprán szerepet mind vokális, mind színészi szempontból meggyőző átéléssel elénekelt. Ennek negyven százalékát vendégként, más színpadokon. Volt köztük olyan szerep, amelyet jobban élvezet, mint a többit, és szívesebben énekelt?
– Minden szerepet szerettem. Imádtam a Traviatát, több mint százszor elénekeltem, de a szerény kis rabszolgalány Liut is a Turandotból. Színészileg, lelkileg, fizikailag át tudtam magam formálni, hogy azonosuljak a szereppel, és mindegyikben találtam valamit. Minden szerepem külön élmény volt. Csak a Turandot volt nehéz, mert próba nélkül ugrottam be az előadásba, és féltem, hogy ki tudom-e kellőképpen hozni ezt a kegyetlen hősnőt. A Toscáért is rajongtam, meg a Leonóráért a Trubadúrból. A Leonórával bejártam a világot, mindenki az én Leonórámat akarta. Igényes szerep – drámai, de van benne sok pianissimo meg stacatto, és egy lírai vonal is. Nekem ez automatikusan ment, nem tűnt nehéznek, de amikor tanítani kezdem, akkor jöttem rá, hogy mennyire igényes, egy komplett énekest követel.
A olasz zeneszerzőket kedvelte legjobban?
– Igen. Verdit, Puccinit és Bellinit. Verdi és Puccini nagyon sok operáját elénekeltem, Bellinitől sajnos csak a Normát, pedig nagyon szeretem volna a Somnambulát is, de nálunk nem volt műsoron.
Mi a leglényegesebb dolog, amit a szakmai tudáson kívül átad a tanítványainak?
– A legfontosabb az, hogy szívük legyen. Természetesen kell egy jó hang, ez az alap. Ha az embernek megvan a technikája, akkor már mindent megtehet. Ha tudja, hogyan kell bánni a hangjával, akkor másra nem kell ügyelnie, csupán arra, hogy kifejezze az érzelmeket, amelyek a zenében vannak. Mert akárhogyan is nézzük, ez a zenélés lényege. Érzelmeket mutatni, érzelmeket kelteni, és mindezt együtt átélni a közönséggel. És ez nem egy könnyű pálya. Rengeteg lemondással jár, a hangra vigyázni kell, megóvni. Ha nincs bennük elég erő, hogy a maximumot hozzák, akkor nagyon nehéz lesz a sorsuk. Nagyon sokat kell dolgozni. Nagyon sok mindenről le kell mondani: a szórakozásról, az alkoholról, a dohányról, az éjjeli kimaradásokról. Nyugodt életet kell élni, ahol a mindennapi gyakorlás a törvény, a mindennapi edzés, úgy mint az élsportolóknál. Csak ez az egy cél legyen előttük kitűzve, minden más mellékes.
Milyen az opera jövője?
– Az opera mindig megmarad. Csak nálunk ma sajnos nem foglalkoznak a közönség nevelésével. Mi valamikor mentünk gyárakba, mentünk az iskolákba, kint is énekeltünk a szabadban. Ilyen ma nincs. Javasoltam az opera igazgatóbizottságának tagjaként, hogy szombatonként nyissuk meg a kapukat, rendezzünk ingyenes előadásokat, koncerteket, baletteket. A rádióban is nagyon kevés az ilyen zene. De mégis, az opera halhatatlan, ez most egy ilyen átmeneti korszak, el fog múlni, az igazi értékek pedig megmaradnak.
Feltételezem, hogy a családi élet és egy ilyen nagyszerű karrier összehangolása nem volt egyszerű feladat.
– Nagyon nehéz volt. Szerencsére a családom támogatott, férjem otthagyta a belgrádi mérnöki állását, hogy együtt tudjunk lenni, de így is az évek során harmincnyolc asszony vigyázott a gyerekekre. Ha tudtam, útra is vittem őket magammal, de sokszor hiányoztam nekik. Most már felnőttek, a fiam nincs már velünk, a lányom Ágota meg, bár gyermekkorában ellenezte, mégis ugyanezt a pályát választotta. Ő is énekel és tanít az egyetemen. Sokszor léptünk fel együtt koncerteken és ezt mind a ketten élveztük, mert tökéletes összhangban vagyunk.
Bizonyosan sok örömmel járt a művészete, de voltak-e szomorú pillanatai is?
– Hogyne lettek volna. Egyszer Ágota, aki gyermekkora óta ott volt az operaelőadásokon, megkért, hogy inkább a kórusban énekeljek. Elcsodálkoztam ezen, és próbáltam neki megmagyarázni, hogy az én szerepem a legszebb és a legfontosabb az egész operában. Ő erre csak azt felelte – „Igen mama, de ők életben maradnak, te meg mindig meghalsz.”
