Egy település történelmében 125 év nem sok. De ha ez az időszak olyan események közepette zajlik, mint a két világháború, ha közben megváltozik az országhatár, akkor a jubileumáról akad mit elmondani. Még inkább, ha látjuk, hogy a négyszázhúsz, Muzslyára telepített magyar család a bő évszázad alatt milyen életerős közösséget hozott létre ott, ahol a természet nem volt bőkezű az emberekhez.
A muzslyaiak a kezdetektől fogva megtapasztalták, hogy a mostoha természeti, sokszor pedig politikai igazságtalanságok közepette, elsősorban saját magukra – szó szerint is – a két kezükre kellett bízni a sorsukat. A települések és lakóik sorsát sokszor a nagypolitika határozza meg, és teszi azt nem mindig pozitív értelemben. De ha egy közösség összetart, vannak céljai és küzd azokért, akkor talpon tud maradni és csodákra képes. Mint ahogy azt a muzslyaiak tették.
Muzslya kiépülésekor, az 1890-es években, hat kilométernyire volt Nagybecskerektől. Mára egybenőtt vele, a város szerves részét képezi, ezért a térképeken mint különálló település nincs feltüntetve. A muzslyaiaik 1905-ben harcolták ki az önállóságot, de a múlt század hatvanas éveitől (újra) Nagybecskerek részévé váltak.
– 1890-ben érkezett Muzslyára 420 telepes család Torontál vármegye északi területéről (Szaján, Lőrincfalva, Nagybikács, Kanizsamonostora, Akács, Kisbikács...) Sorsolással döntötték el, hogy ki melyik telket kapja a házépítésre. Az akkori utcanevek meghatározásakor pedig azon személyek lettek a névadók, akik legtöbbet tettek az új telep kialakulásáért. Muzslya főutcája Hertelendy Józsefről kapta a nevét, aki Torontál vármegye főispánja volt. A település másik két leghosszabb utcájának egyikét Rónay Jenőről nevezték el, aki előbb alispán, majd a megye főispánja volt, a másikat pedig, melynek végére a temetőt tervezték, báró Malchomes Jeremosról, meséli Hallai Zoltán, a hamarosan megjelenő Muzslya Krónikája című helytörténeti monográfia szerzője. A falu első monográfiáját A dűlőutak szorgos népe cím alatt Karl Miklós írta meg és 1990-ben adták ki.
Nagybecskerek déli peremén a kietlen pusztából, a „semmiből” az idetelepültek akaraterejéből, elszántságából, a megmaradásukért folytatott harcból néhány év leforgása alatt kinőtt egy falu, Muzslya néven. A magyar telepesek a kilátástalan helyzetben is igyekeztek kiépíteni azt az életteret, amely biztosítani fogja számukra és az elkövetkező nemzedékek számára a megmaradást, a fejlődést, a jövőt. Nagyon rögös volt az út a boldogulásig, hisz a megművelésre alkalmas, ám rossz minőségű földek igen távol estek a falutól. A város, ahonnan esetleg várható lett volna a segély a siralmas szociális helyzetben élő telepeseknek, szintén messze volt. Az idetelepítettek nagyobb segítségre, megértésre számítottak a Magyar Királyi Kincstártól, amely a telepítést kezdeményezte, irányította, véghezvitte, ám csalódniuk kellett. Ezeknek az embereknek, akik megélhetést reméltek az ideköltözéstől, az éhínséggel, rossz természeti körülményekkel, időjárási viszonyokkal, a nincstelenséggel kellett szembenézniük.
– Ezek a körülmények a családokban és a közösségben is az egymásra utaltságot serkentették – így teremtődtek meg az új közösség szellemi előfeltételei. Ebből alakult ki aztán az ún. muzslyai szellemiség, amely a különböző helységekből ideérkezettek kultúrájából, szellemiségéből ötvöződött közösségivé. A település fejlődésének az akkor még oly távol lévő város lesz majd a meghatározója, fejlődésének vezérfonala. Legfőképpen azért, mert a város feldolgozóiparának is szüksége volt az olcsó munkaerőre, amelyben viszont Muzslya bővelkedett.
1890–1920-ig a falu neve előbb Felsőmuzslya, majd Felső-Muzslya, végül Felső Muzslya lett. Az első világháború után, amikor Jugoszláviához csatolták a Délvidéket (Vajdaságot), és ezzel Muzslyát is, nevét szerb nyelvre fordították le. Így kapta a Gornja Mužlja nevet. Ezt az 1941–44-es német uralom (a második világháború) alatt Ober Muschla névre módosították. A település neve 1955-től Muzslya (Mužlja) lett.
A kezdeti bizonytalanságot és kilátástalanságot egy lassú, de folyamatos fejlődés követte, amelynek törésvonalai a világháborúk voltak. Ekkor a haladás rövid időre megtorpant, de azt megállítani, visszafordítani már nem lehetett. Már 1892-ben megnyílt az óvoda, egy évvel később az iskola, 1896-tól van telefon a faluban, 1895-től anyakönyveztetés és polgári eskettetés, 1899-ben felépült a paplak, 1902-ben a templomuk. A falu telepítése egészen a XX. század húszas évéig tartott.
– A telepesek többsége írástudatlan volt. Újságot nem olvastak, a munkából a kocsmákba betérő férfiak beszélgetésekből, politikai agitációból, gyűléseken informálódtak világi és hazai dolgokról. A kocsmák, kocsmárosok voltak a hírszerzés forrásai, terjesztői. A lakosságot a telepre vonatkozó közérdekű hírekről a kisbíró értesítette. Meghatározott utcasarkokon dobszóval hívta az utcára az otthon lévőket és ekkor szóban vagy írott formában előadta a közölnivalót. Az ott tartózkodók a hallott híreket továbbmesélték, és így értesült a falu a hírekről, a községi és a városi vezetőség terveiről. Arra is gondot viseltek, hogyan tálalják a közölnivalót. Mindenesetre úgy, ahogy az a nagypolitikának, a hatalmi pártnak megfelelt.
A muzslyaiaik megpróbáltatását az első világháborúval kezdődtek, ahova 200-300 hadköteles férfit mozgósítottak. Óriási csapást jelentett a besorozás, hisz a fiatal, munkára alkalmas férfiakat mozgósították és küldték a frontra.
– A háború utolsó napjaiban Muzslyán felütötte a fejét a kolerajárvány. Két hónap leforgása alatt húszan haltak meg, több családot megtizedelt a szörnyű betegség (ebben az évben az elhalálozottak száma 107 volt, s ez jóval meghaladta a születettekét, ami ritkán történt meg). A város egészségügyi apparátusa beavatkozott – nehogy a betegség átterjedjen a városra –, s a kolerát november végére sikerült megállítani.
Aztán jött Trianon, és az új viszonyokhoz (más ország, más nyelv, más értékek) a muzslyaiaknak is alkalmazkodniuk kellett.
– A határmódosítás lehetőséget adott arra, hogy a határ mentén élő lakosság a két ország között optálhatott. Ami magyarán azt jelentette, hogy a szerb családok, amelyek Magyarországon éltek, és az SZHSZ Királyságot választották új hazájuknak, akkor kárpótlásul a Magyarországon hagyott földek ellenében átlagban 19 holdat kaptak az SZHSZ Királyság területén. A muzslyai tanyatelepek telekkönyvileg nem voltak rendezve, így azok a Kincstár tulajdonaként szerepeltek (állami tulajdont képeztek). Az új (szerb) hatóság gyorsan intézkedett, rendelettel kitelepítette a muzslyai tulajdonosokat-tanyatelepeseket, s a tanyájukat és földjüket, amely a tanya körül volt, a szerb optánsoknak és önkénteseknek adományozta.
Helyszűke miatt most kénytelenek vagyunk egy nagyot ugrani az időben.
A legnagyobb magyar többségű település (a 8100 lakos közül 6500-an magyarok) sorsának alakulása nagyban befolyásolta a környék magyarságának a helyzetét is. Sokan költöztek Muzslyára a múlt század hatvanas éveitől, amikor úgymond ott jól mentek a dolgok. Mikor Nagybecskerek ipara virágzott. Ebben az időben 4500 muzslyai lakos dolgozott a városban. Akik közül sokan – önként és kárpótlás nélkül – lemondtak az elődeiktől örökölt földekről, mert akkor ez volt a feltétele annak, hogy „gyári munkások” legyenek. Aztán, amikor a gyárak tönkrementek, sokan kényszerből visszatértek a mezőgazdasághoz, pontosabban a kertészethez (mert csak kevés földjük maradt). Még többen az elvándorlást választották. Az elmúlt húsz év alatt mintegy 1200-an költöztek el szülőfalujukból.
Azok pedig, akik itthon maradtak megpróbálnak – őseik módján – a kétkezi munkájukból megélni és a jubileumi évben tisztelegni azok emléke előtt, akik kubikus talicskával, a cséplőgép mellett, vályogvetőként, napszámosként vagy gyári munkásként megteremtették az emberhez méltó életfeltételeket ott, ahol korábban azt senki sem tette meg.
