Szabó István (fotó: Précz István)
Erzsébetlakon (Belo Blatón) a falu lakosságának zöme földművelésből él, habár a földet nehéz megművelni, hiszen legrosszabb a minősége a környéken, ötödik és hetedik minőségi osztály között van. A termőföldeken tavasszal áll a víz, nyáron pedig kiszáradnak, csupán a nád terem meg rajtuk, amiből van bőven. Az erzsébetlaki nádból valamikor, amikor még a házak zöme nádfedelű volt, jutott az udvarnoki, tordai házak befedésére is. Pedig az Óbéga partján is nő elegendő nád, de nem ilyen minőségű, mint az erzsébetlaki.
Mindezeket Szabó Istvántól, a falu legidősebb lakójától tudtuk meg.
Ottjártunkkor vendéglátónk a család többi tagjával a kukoricagóréban tevékenykedett, az új kukoricát rakták be. Ilyenkor sok a munka, de faluhelyen általában mindig van munka, ennek ellenére szívesen fogadtak bennünket, leállították a rakodógépet, és néhány percnyi szünetet tartottak.
Pista bácsival a múltról és a jelenről beszélgettünk. Néztem kérges tenyerét, melyet fiatalkorában feltört az ekeszarva. Az arcán is mély barázdát vágott az idő.
– Itt születtem Blatón (a falut a helyi nyelvjárásban és a környező falvakban, városokban csak ezen a néven említik) 1921. november 21-én. A szüleim is itt születtek. Ez a szikes, nehéz föld adta meg számunkra a megélhetést. Szegények voltunk, gróf Lázár Lukács écskai földbirtokosnál, a Lujza majoron éltünk, ott nevelkedtem fel. Amint kiépült, beköltöztünk a faluba. A második világháború utáni években államosították a gróf birtokát, mi pedig a magunk gazdája lettünk. Igyekeztünk minden tenyérnyi földet megszántani, megművelni, hogy a családnak legyen mit az asztalra tennie.
– A második világháború előtti években harminchat hónapot a királyi Jugoszlávia katonaságában szolgáltam. Alig értem haza, elvittek Jabukára, ahol egy, majd Károlyfalván (Banatski Karlovac) két évet töltöttem kényszermunkán német családoknál. A németeket kiűzték, nekem pedig jött a katonai behívó az új hadseregbe. Kosta Nađ brigádjába kerültem. A szolgálatért 6200 dinár nyugdíjpótlékot kapok minden hónap 28-án.
– Miután a katonaságból hazakerültem, csaknem a nulláról kezdtük az életet, egy ló és három hold föld volt az összes vagyonunk. Nem riadtam meg semmilyen munkától, így gyarapodott a vagyon. Amikor 1985-öt írtunk, már tíz hold föld, két ló, szarvasmarha volt az istállóban, bikák a hizlalóban, tele volt az udvar aprójószággal. Öreg napjainkra gondolva úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy átadjuk földet nyugdíjért. Kilenc hold földet átadtunk, egy holdat pedig megtartottunk kerti veteménynek. A jószágokat lassan eladogattuk, mivel a gyerekek is a maguk gazdájává váltak. Így lettem földművesnyugdíjas 1985 október 1-jétől. A földért 12 540 dináros nyugdíjban részesülök.
– A nyugdíjasok egyesületébe most már nemigen járok, eltelnek öreg napjaim idehaza is, a ház körüli munkában. Délutánra már bele is fáradok, ilyenkor a tévé és a rádió mellett pihenek. Tíz éve annak, hogy a feleségem meghalt, a fiam is itt hagyott, de velem van a menyem és az unokáim. Velük nagyon jól megvagyok, szépen telnek nyugdíjas napjaim – mondta Szabó István, a 90. évében levő beszélgetőtársunk.
