Az ostor, amely hosszú fa nyélből és ráerősített szíjból áll, állathajtó, terelő eszköz, a parasztember nélkülözhetetlen kelléke. Amint felült a szekérre, máris kezébe vette az ostort, úgyszintén a szántóföldön is, amikor megfogta az eke szarvát. De a háziasszonyok is sokszor a kezükbe vették, nem különben a gyerekek, amikor a libákat terelték a faluvégi legelőre. A kancsika a pásztorok, gulyások, kanászok, csikósok egyedüli munkaeszköze. A rövid nyelű ostort nevezik így Bánátban. A minap alkalmunk volt beszélgetni a 78 éves muzslyai Mári István kancsikakészítővel.
– Már gyermekkoromban megismerkedtem az ostorral és a kancsikával. Akkoriban Lázárföld (ma Lazarevo) és Katalinfalva (ma Ravni Topolovac) között egy tanyán éltünk. Mi, gyerekek az úgynevezett kiskancsikával, amely körülbelül kétméteres volt és kenderkötélből készült, tereltük az állatokat. A kanászoknak, gulyásoknak igazi kancsikájuk volt, amely bőrből készült – mondja beszélgetőtársunk.
Miért éppen bőrből?
– Azért, mert nyáron, ha nem is esett sűrűn eső, a reggelek mégis nedvesek voltak, nagy volt a harmat, kint a legelőn a fű vizes volt. A kenderkötélből készült kancsika hamar átázik, de a marhabőrből készült nem nedvesedik, könnyebb vele bánni. A kötélből készült kancsikát a kötélverők készítették kenderből. Ma már kendert sem lehet találni, senki sem termeszti, pedig valamikor minden nagyobb gazdaság földjén volt kender, belőle készültek a zsákok, amelyeket aratáskor, búzacsépléskor használtak, ezekben a zsákokban vitték a búzát őrölni a malomba. Kenderből készült a goromba ruházat is. Kihalt ez a szakma ma már – jegyzi meg halkan, csak úgy, mellékesen, két gondolat között Pista bácsi.
Hány részből áll a kancsika?
– Nem sokból. Létezik a nyél, amely 50 centinél nem lehet hosszabb. Legjobb, ha szilva-, cseresznye-, vagy körtefából készül. A nyelet mindig a kanász készítette el, amíg a jószágokat őrizte. Mindenki saját ízlése szerint faragta, díszítette. A nyél akkor tetszetős, ha jól ki van dolgozva, sok rajta a faragás, a díszítés, ezek lehetnek szíjfonalak, ezüst- meg rézveretek, névjelek, a falú templomát ábrázoló faragások stb. A nyélhez erős szíjkötéssel, vagy rézből készült karikákkal erősítették a csatlakozót és a csapót.
Hányfajta kancsikát ismerünk?
– Csak két fajtát tudunk megkülönböztetni, van kiskancsika, ez a kisbojtárok számára készült, általában két méter hosszú, és négyszálas, vagyis négy szál bőrből font, a nyele is egyszerűbb. A nagykancsika a kanászoké, gulyásoké, csikósoké. Többnyire nyolcszálas, hossza három-négy méter.
Mi adja a kancsika hangját?
– A kancsika végére úgynevezett sugarat erősítenek, ez nem más, mint finom hársfaszálakból kidolgozott anyag. Ez adja a kancsika durrogtatásának, pattogtatásának hangját.
Hol tanulta meg a kancsika készítését!
– Nem az iskolában, mert szakmát sem tanultam, kétkezű munkásként kerestem a kenyeret. Csaknem harminc évig Ausztriában dolgoztam, majd nyugdíjasként hazajöttem. Amikor Muzslyán megalakult a Hagyományőrző Egyesület és a kancsikások is bemutatkoztak, unalomból elkészítettem egy-két kancsikát. Azóta egyre több a felkérés. Nem is volna gond, ha lenne megfelelő bőr, amihez azonban nagyon nehéz hozzájutni. Készítettem vagy kilencven darabot, néhány elkerült Ausztráliába, Magyarországra, Németországba, és talán máshova is – mondja Pista bácsi.
