Huszonnyolcadik alkalommal rendeztek Muzslyán aratóversenyt. A résztvevők között volt Eman Pál helybeli nyugdíjas is. A verseny után, amikor a nyugdíjasok otthonában összesereglettek a résztvevők, alkalom adódót elbeszélgetni Pali bácsival, a legidősebb versenyzővel.
– A nyár kezdete június 24-e, a Szent Iván-napi ünnep, egyben keresztelő Szent János emléknapja, akit Búzavágó Szent Jánosnak is neveznek – mondja ősz hajú beszélgetőtársunk. – Ezután következik Szent Péter és Pál napja, az aratás jelképes kezdete. Ha e napon nem is, de Szent Jakab havában, július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján biztosan megkezdődik az aratás. Ilyenkor már megszakad a búza töve, és ettől a naptól foghatnak hozzá az aratáshoz.
Muzslyán ezen a napon tartották meg a hagyományos aratóversenyt, hogy bemutassák őseinknek a kenyérgabona betakarításához fűződő hagyományait. A versenyre igen szép számban összejöttek a bánáti és a bácskai résztvevők, közülük Pali bácsi volt a legidősebb. Marokszedője Duga Ilona volt, akit mindenki Ilus néninek szólított, és segített Pali bácsinak a rendre vágott búzát marokba szedni és kévébe kötni. Ő készítette a reggelit és az ebédet is, amit a búzatáblán jó étvággyal el is fogyasztottak a résztvevők. Az aratás búzaszenteléssel kezdődött. Ft. Varga Zoltán atya imára szólította a jelenlevőket, majd megáldotta a búzatáblát.
– Én már 12 évesen vágtam a rendet, vagyis nagyban arattam – folytatja félbeszakított emlékezését Pali bácsi. – Akkoriban nem egymással versenyeztünk, hogy ki tud tisztább munkát végezni, esetleg az időjárással, hogy minél előbb learassunk. Akkoriban is voltak rossz idők, olykor jég verte el a búzatáblákat. Egy-egy nagycsaládból többnyire mindannyian kint voltak a búzaföldön, hogy időben be legyen takarítva a kenyérnek való. Amikor már keresztekben volt a búza, már nem ártott neki a jégverés. Kora reggeltől kint voltunk a búzatáblán, gyakran az esti harangszó is kint ért bennünket a földön. Odahaza leginkább a család legidősebbikje, a dédnagymama maradt, hogy főtt étellel várja haza az aratókat.
– Nem riadtam vissza soha sem a munkától. Pedig amióta csak tudom, mindig a legnehezebb munkát végeztem. Szüleim Temesvárról érkeztek Kanakra, apám magyar, anyám bolgár származású volt. Kanakról lekerültek Belgrád alá egy nagybirtokra, én ott születtem. Később szüleim Nagybecskerekre kerültek, a kórház mögötti részen vettek egy kis családi házat és termőföldet. A két kezükkel keresték meg vagyonukat, épp úgy, mint én is. Mert ahogy hazakerültem a katonaságból, 22 évesen bekerültem a nagybecskereki öntödébe, s ott dolgoztam le 42 évet és 17 napot, amit be is írtak a munkakönyvembe, amikor nyugdíjba mentem. Közben vásároltam hét hold földet, amit munka után műveltem.
Visszakanyarodva az aratási emlékekhez, Pali bácsitól még megtudtuk, hogy az aratás befejeztével a levágott búzából különböző alakú aratókoszorút készítettek. Ezzel vette kezdetét az aratóünnepség, az aratóbál, amelyet a helybeli kocsmában tartottak meg. Ezt néhány napig tartó pihenés követte, miközben a levágott búza kévékbe kötve, keresztekbe rakva a mezőn száradt. Behordása parasztkocsikkal történt. A kévékből nagy kazlakat raktak az udvarokban, ahol tovább száradt a búzaszem. Cséplés után a gabona fölkerült a padlásra, ahonnan a gazda szükség szerint hordta a malomba őrlésre.
Pali bácsi nemcsak az aratóversenyen képviselte a muzslyai nyugdíjasokat, hanem a vezetőség tagjaként kiveszi részét a nyugdíjas-egyesület munkájából is.
