Csak a korombeli régi öregek emlékezetében élnek még. Olyasféle vándor bádogosok voltak. Tevékenységük fénykora a bádogból, rézből, alumíniumból készült, valamint a zománcozott edények idejére tehető. Kíváncsi kisgyermekek csoportja kíséretében járták a falvak és a külvárosok utcáit. Időnként nagyokat rikkantottak: „Lábast, fazekat foltozunk”. A háziasszonyok pedig szaladtak a félretett lyukas edényekért...
A drótostót fekete bársonynadrágot viselt, melynek térdén felüli száraira egy-egy bőrfolt volt varrva. Ezen a megerősített részen behajlított térdeiken szabták a foltnak szánt bádogot. A hátukon négy-öt fiókocskával ellátott szerszámos- és kellékesládát cipeltek. Sokszor esernyőjavítást is vállaltak. Ilyenkor a hozzávaló esernyődrótok a láda oldalán lévő rekeszben kaptak helyet. Sokszor megcsodáltam, hogy dolgos kezük munkája nyomán miként váltak ismét használhatókká anyám piros-babos főzőedényei. A zománcos edényeken végzett javításaik voltak a legérdekesebbek. Ilyenkor a keletkezett lyuk körül kis kalapácsukkal óvatosan leverték a zománcot. Csiszolópapírral fényesre csiszolták az előbukkanó fémet. Egy árral kerekre fúrták a meglévő lyukat, és ugyanolyanra a kiszabott foltok lyukait is. Következett a „dihtelés”: a mester a szájában csócsálni kezdett egy kanál lisztet. Amikor már elég kovászosnak vélte a szájában lévő pépet, egy tégelybe köpte azt. Innen csipegetett belőle. Egy keveset a foltok tapadó oldalára, egy keveset az edény luk körüli falára. Ezután a foltokat kívülről és belülről az edény falára illesztette, átdugta a lyukakon a megfelelő alumínium- vagy rézszegecseket. A nitni „gyári”, lapos feje kívülre került, hogy ne harcolja a tűzhelylapot, ha a lábast arrébb tolják rajta. Maradt a nitni belső végének elszegecselése. Ez szakértelmet igénylő munka volt. Főleg a kisebb átmérőjű (bögre, kislábas) edények esetében, de főleg akkor, amikor az edény fenekének hajlatában keletkezett lyukat kellett befoltozni... Sok mesterfogást lestem el tőlük (is), és ezeket életem folyamán számtalanszor alkalmaztam is – kétbalkezes unokáim őszinte csodálatára. A múlt század ötvenes éveiben megjelent nálunk a Pretis csodafazék. Ezt követően a hőálló üvegedények, az elektromos lábasok, a rozsdamentes acélból készült edények, a Zepter és az AMC. Szlovákiában a Remoska. És a teflonnal bevont edények: a drey cooker, a pizza pfanner. A legújabb sláger a turbófazék. Mi a legízletesebb ételeinket még mindig édesanyám régi, öntöttvas kasztroljában készítjük. A húsvéti sonkát meg az egykori drótostót által foltozott piros-babos sonkafőzőben főzzük puhára.
A drótostót fekete bársonynadrágot viselt, melynek térdén felüli száraira egy-egy bőrfolt volt varrva. Ezen a megerősített részen behajlított térdeiken szabták a foltnak szánt bádogot. A hátukon négy-öt fiókocskával ellátott szerszámos- és kellékesládát cipeltek. Sokszor esernyőjavítást is vállaltak. Ilyenkor a hozzávaló esernyődrótok a láda oldalán lévő rekeszben kaptak helyet. Sokszor megcsodáltam, hogy dolgos kezük munkája nyomán miként váltak ismét használhatókká anyám piros-babos főzőedényei. A zománcos edényeken végzett javításaik voltak a legérdekesebbek. Ilyenkor a keletkezett lyuk körül kis kalapácsukkal óvatosan leverték a zománcot. Csiszolópapírral fényesre csiszolták az előbukkanó fémet. Egy árral kerekre fúrták a meglévő lyukat, és ugyanolyanra a kiszabott foltok lyukait is. Következett a „dihtelés”: a mester a szájában csócsálni kezdett egy kanál lisztet. Amikor már elég kovászosnak vélte a szájában lévő pépet, egy tégelybe köpte azt. Innen csipegetett belőle. Egy keveset a foltok tapadó oldalára, egy keveset az edény luk körüli falára. Ezután a foltokat kívülről és belülről az edény falára illesztette, átdugta a lyukakon a megfelelő alumínium- vagy rézszegecseket. A nitni „gyári”, lapos feje kívülre került, hogy ne harcolja a tűzhelylapot, ha a lábast arrébb tolják rajta. Maradt a nitni belső végének elszegecselése. Ez szakértelmet igénylő munka volt. Főleg a kisebb átmérőjű (bögre, kislábas) edények esetében, de főleg akkor, amikor az edény fenekének hajlatában keletkezett lyukat kellett befoltozni... Sok mesterfogást lestem el tőlük (is), és ezeket életem folyamán számtalanszor alkalmaztam is – kétbalkezes unokáim őszinte csodálatára. A múlt század ötvenes éveiben megjelent nálunk a Pretis csodafazék. Ezt követően a hőálló üvegedények, az elektromos lábasok, a rozsdamentes acélból készült edények, a Zepter és az AMC. Szlovákiában a Remoska. És a teflonnal bevont edények: a drey cooker, a pizza pfanner. A legújabb sláger a turbófazék. Mi a legízletesebb ételeinket még mindig édesanyám régi, öntöttvas kasztroljában készítjük. A húsvéti sonkát meg az egykori drótostót által foltozott piros-babos sonkafőzőben főzzük puhára.
