Németországban és Ausztriában már komoly múltra tekint vissza, Magyarországon azonban még csak három éve választják meg az év halát. Ennek ellenére nagy érdeklődés kíséri a Magyar Haltani Társaság honlapján évente újrainduló akciót, amelynek célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medence természeti értéket képviselő őshonos halaira. Első alkalommal a nyúldomolykó, tavaly a kősüllő, az idén pedig a széles kárász nyerte el a kitüntető címet, és kapott általa nagyobb médianyilvánosságot.
A Kárpát-medence halfaunájának ma már mintegy 20 százalékát idegenhonos fajok teszik ki, köztük olyanok is, amelyek inváziója súlyos veszélyt jelent natív, eredeti halainkra. A Dunát különböző gébek, folyóink holtmedreit ezüstkárászok és törpeharcsák özönlötték el, visszaszorítva évezredek óta itt élő halainkat. Ezért döntött úgy a Magyar Haltani Társaság, hogy az év hala címért folyó versenyben kizárólag őshonos halakat állít jelöltként, ügyelve rá, hogy fogható és védett faj is legyen közöttük.
A halbarátok – a tavalyihoz hasonlóan – ezúttal is három jelölt közül választhattak a társaság honlapján, de jól mutatja a növekvő érdeklődést, hogy a múlt évi kétezerrel szemben most tízezernél többen adták szavazatukat a széles kárász, a lápi póc vagy a szilvaorrú keszeg valamelyikére. Örömünkre a szomszédos országok magyarlakta területeiről is sokan nyilvánítottak véleményt, s e téren a vajdaságiak jártak élen. Lélekszámukhoz viszonyítva – az anyaországtól eltekintve – innen érkezett a legtöbb szavazat.
A második helyezett lápi póc (Harka Ákos felvétele)
A három jelölt egymást váltva vezette a mezőnyt, attól függően, hogy a médiumok a szavazni kész közönség melyik csoportját mozgósították sikeresebben az adott időszakban. A természetvédők inkább a lápi pócot, a dunai horgászok a szilvaorrú keszeget favorizálták. A verseny győztese végül a széles kárász lett, de mindhárom hal nyert általa, mert olyan publicitást kapott, amilyenről álmodni se lehetett volna e nélkül.
A közönségszavazáson harmadik helyen végzett szilvaorrú keszeg a folyóvizek lakója. Előreugró, kékes színben játszó tompa orra igazi különlegességgé avatja. Korábban sem tartozott gyakori halaink közé, de élettere a víz áramlását lassító vízlépcsők hatására egyre szűkül, ezért a veszélyeztetett európai fajok között tartjuk számon. Kevéssé ismert volta mellett az is indokolta jelölését, hogy az ajkai timföldgyár zagytározójából 2011-ben kizúduló vörösiszap-áradatot követően sok elpusztult példányát vetették partra a Duna hullámai Győr és Budapest között.
A második helyezett lápi póc a Duna-medence endemikus, azaz bennszülött hala. Ez azt jelenti, hogy itt alakult ki, és elterjedése ma is arra a szűk területre korlátozódik, ahol létrejött. A magyar Vörös könyvben is szereplő, kipusztulástól fenyegetett faj megfogyatkozásának elsődleges oka az élőhelyét adó lápok és mocsarak lecsapolása volt, de megmaradt állományait is veszélyezteti egy gyors ütemben terjedő konkurens kisragadozó. Ez utóbbi a Távol-Keletről származó, igénytelen és falánk amurgéb, amely 1997-ben a Tisza mentén tűnt föl, napjainkban azonban már a Kis-Balaton lápi pócait féltjük tőle. Magyarországon fokozott védettséget élvez a lápi póc, de szükség esetén mesterséges szaporításával és telepítésével is biztosítanunk kell a fennmaradását.
A győztes széles kárász
Az év hala címet a horgászok és természetvédők körében egyaránt ismert és népszerű, színe után aranykárásznak is nevezett széles kárász nyerte el. Magasan ívelt háta és oldalról erősen lapított teste elárulja, hogy az állóvizek és a lomha vízfolyások hala. Jellemző bélyege a sörényszerű, domború szegélyű hátúszó, valamint a fiatalabb példányok faroknyelét díszítő fekete folt. Viszonylag kicsi, végállású szája apróbb gerinctelen állatok, magvak és növényi hajtások fölszedegetésére, illetve lecsipegetésére alkalmas.
A vízrendezések előtt nagy tömegben élt az ártereken és a mocsarakban, amelyek környezeti feltételeihez jól alkalmazkodott. Szájüregének nyálkahártyája és erekkel gazdagon átszőtt úszóhólyagja révén részben a beszippantott levegőből is képes fedezni oxigénigényét. Ennek is köszönhető, hogy dús növényzetű, mocsaras állóvizeinkben még ötven éve is gyakori volt. Akkoriban kárász szó még egyértelműen ezt a fajt jelentette, melynek csontjait őseink ezeréves lakóhelye mellett is megtalálták a régészek.
Helyzete azt követően változott meg, hogy 1954-ben behozták Magyarországra rokonát, a hasonló környezeti igényekkel rendelkező ezüstkárászt. Az új fajnak kezdetben kizárólag nőstényekből álló populációi éltek itt, amelyek más pontyfélék tejeseivel ívtak össze. Az idegen sperma megindította a petesejtek fejlődését, de az örökítésben nem vett részt, így az utódok nem hibridek, hanem – kizárólag anyjuk tulajdonságait örökölve – ugyancsak nőstény ezüstkárászok lettek. A stratégia rendkívül hatékonynak bizonyult, a hihetetlen mértékben elszaporodó jövevény élőhelyeinek többségéről kiszorította a széles kárászt.
Kárászparadicsom (Sallai Zoltán felvételei)
A ’80-as években azonban a Tisza mente ezüstkárászai között is megjelentek a hímek, s az ivaros szaporodással járó utódszám-csökkenés esélyt adott a széles kárászoknak korábbi élőhelyeik visszahódítására. Szaporításukat és nevelésüket a szakembereink megoldották, tehát azokba a vizekbe is kihelyezhetők, ahol nem maradt mára életképes állományuk. Bízunk benne, hogy a balatoni és az észak-magyarországi telepítések példáját követve számos horgászegyesület él majd e lehetőséggel, s aranykárászos vizeik a visszatelepülés kiindulópontjaivá válnak.
A sikert ugyan senki nem tudja garantálni, de ha azt akarjuk, hogy gyermekeink és unokáink ne csak mesebeli aranyhalként, hanem élő valóságként ismerjék ősi kárászunkat, meg kell próbálnunk.
