Mögöttünk az éjszaka, előttünk a késő délutáni vízpart. Kezemben egy harcsázásra alkalmas kétszázas dobósúlyú háromméteres, strapabiró orsóval, a zsebben csörgőfejűek és szivacskölönték. Rajtam a ruházat számtalan rétege, tarsolyomban két és fél galócázás gyakorlatilag semmisnek tekinthető tapasztalata, zsákmányesélyeim a nulla határán.
Társam a csörgőfejűeket részesítette előnyben, én szivacskölöntéztem, majd bő egy óra után, ahogy fogyott a fény, magam is csalit váltottam. A sügérmintázatú csörgőfejű élénk rezgéskibocsátása logikus választásnak tűnt vakuláskor. A sokadik bevetést követően műcsalim Bosznia küszöbén ért víztükröt, és fokozott figyelemmel tereltem a sekélyen keresztül egészen a medertörés küszöbéig. Miután a csali alábukott és néhány lépést tett a vaksötét vízoszlopban, erőteljes rávágás érte. Váratlanul. Az éjszakai buli – természet ide, nyugalom oda, volt belőle! – következményei miatt tudatom lomhán reagált a történésekre, harcsázó/süllőző tudatalattim azonban ellátta feladatát. Odasuhintottam anélkül, hogy tudtam volna, miért.
A kölcsönvett cucc – Sportex Kev Wells 200-as bot, Shimano Stradic FH 8000-es orsó, az 50 lb-s fonott 0,60-as monofil előkével – jól állta a strapát. Harcedzett szerszámról van szó, annak idején Mongóliát is megjárta. (És édesapám nem tudta, ma sem tudja, hogy magammal vittem a Drina partjára.)
Hamarosan a part menti sekélyet szántotta egy termetes galóca, majd nemsokára a kavicszátonyra futtattam. Végtelen örömömet az sem zavarta, hogy mindössze 92 centis volt – a méret egy méter –, mert úgysem akartam megtartani. De vissza sem engedtem, hanem a pisztrángtelepre vittem, ahol csatlakozott az anyarajhoz, amely a dunai galóca állományának talpra állítását hivatott biztosítani.
Ennek a halnak az állományával az állami struktúrák, a szakemberek, a közvélemény… egyre többet foglalkozik, ugyanis a kihalás peremére jutott címerhalról van szó.
A vészharangok kongatását nem az a szimpla tény tette indokolttá, amely szerint a galócázás bajnokai egyre gyakrabban jegyeztek zsákmánymentes éveket. Ennél sokkal szembeötlőbbek voltak a két gyászos esemény során észlelt kísérőjelenségek. Ezek közül az első még 1993-ban történt.
Ekkor a perućaci vízi erőmű berendezéseit – meggondolatlanul, nem foglalkozva a következményekkel – piralénnel mosták át. Ennek következtében a szennyezés hatására a Vrelo-patak vízesése alatti tiszta vízben, menekülést keresve, a galócáknak ezres raja verődött össze. A 2010-ben megismétlődött szennyezéskor az összegyűlt halak száma alig több tíz volt! A számtani műveleteket bárki elvégezheti, az eredmény lesújtó. És végeredményben éppen a mérgezés hívta fel a figyelmet arra, hogy lépni kell.
Igaz, a balhét a vízi erőmű kontár módon történő karbantartása vitte el, bár a galócafogyatkozáshoz a duzzasztógát puszta jelenlétével is bőven hozzájárult, hiszen a halak nem tudtak eljutni ívóterületükre, a szélsőséges vízszintingadozás pedig gyakran szárazon hagyta az ikrát. A gondokat tovább ragozta az ívópatakok elszennyeződése és az orvhalászás. Tényként kezelhető, hogy a galócaállománynak az általános károkozóknál semmivel sem kisebb mértékben a húshorgászok ártottak. A „régi szép időben” előfordult, hogy egyetlen éjszaka tucatnyi galóca került egyetlen horgász horgára, és valamennyi tányérban végezte.
Ennek azonban, úgy tűnik, vége. Ez egyrészt az állomány fogyatkozásával, másrészt a galócahorgászok öntudatának fejlődésével magyarázható.
A Drina-parton fogyatkozóban vannak – de nem vesztek még ki! – azok az elemek, akik hónapokig kijárnak a vízre, folyamatosan siránkoznak, hogy nincs galóca, aztán amikor végre fognak egyet – megölik. Teszik ezt arra hivatkozva, hogy a családnak „nincs mit ennie”, miközben ezer euró értékű felszerelést tartanak a kezükben.
A galóca állományának drasztikus csökkenésével éppen ehhez a réteghez tartozó emberutánzatok ritkultak meg. Ezzel párhuzamosan növekedett azoknak a száma, akik visszaengedik. Hogy ismét megfoghassák.
