Szárazlegyeknél a burvány megjelenése után gondolatnyi idővel, nedveslegyek és sztrímerek esetében viszont a zsinór megrándulásának pillanatában kell bevágni. Nimfával a sodrás irányában horgászva ugyanez a helyzet, árral szemben viszont csak a zsinór sodráshoz képest történő megállása jelzi a kapást. Ilyenkor azonnal be kell vágni. Ugyanakkor sok kapást nem is lehet észrevenni polaroid szemüveg nélkül. Ha csalink tájékán gyanús villanást látunk, rögtön akasszunk. Néha kivételes szerencse ér bennünket, és látótávolságban csodálhatjuk meg a pisztrángot kapás közben. Ha a halunk kijön a felszínre a légyért, és kapása nem villámszerű, megfigyelhetjük hogyan táplálkozik. Ilyenkor csak akkor akasszunk, amikor a hal már elfordult a csalival. Van egy érdekes pisztrángkapás, amely inkább a kapitális halakra jellemző: hanyag mozdulattal ráúsznak a csalira, és egész testüket megmutatva ugyanolyan lassan ereszkednek alá. A kezdő legyező nem tudja, hogy mit kell ilyenkor tennie, ezért nem is vág be. Ezt akkor kell megtenni, amikor a hal hátúszójával búcsút int.
Nem közömbös a beakasztás mikéntje sem. Először is a zsinórral úgy kell bánni a bevetés után, mintha a kapás bármikor bekövetkezhet, ezért a meglazuló zsinórt mindig fel kell szedni. Az akasztást csuklóból induló mozdulattal kell végrehajtani. A súlyos zsinór gyorsan átadja a bevágás energiáját a horognak. Jó kontaktust csak akkor tarthatunk a csalival, ha állandóan magunk felé húzzuk. A sikeres akasztás után következhet a fárasztás, ami szintén bonyolult művelet.
Sem az előke, sem a bot nem tesz lehetővé kemény bánásmódot. Azt a rövid időt kell kihasználnunk, amíg a pisztráng pánikban van, és nem szabad engednünk, hogy a fejét a mély víz felé fúrja. Persze ennek sikeres megvalósításához sok dolognak kell szerencsésen találkoznia. Ha tőlünk lejjebb van a kapásunk, bevágás után a hal az ellenkező irányba, tehát lefelé törekszik, és a sodrás elősegíti védekezését. Ilyenkor nem tehetünk egyebet, minthogy a zsinórt feszesen tartva közelítünk a halhoz, és igyekszünk mögé kerülni. Ha a pánik alatt ezt meg tudjuk tenni, akkor „félig nyert” ügyünk van. Amint alákerültünk, és egy kicsit megerőltetjük a húzást, a hal árral szemben fog menekülni, ekkor már a sodrás ereje nekünk fog dolgozni, és a hal fáradtan a szákunkba úszik. Persze, ha még maradt elég ereje, újból elmenekülhet lefelé is, ilyenkor mindent újrakezdhetünk. A vázolt helyzetekben egy különleges trükkhöz folyamodhatunk, mégpedig azáltal, hogy zsinórt dobunk a hal után. A sodrás megragadja az U-alakú zsinórt, ami a halnál azt a benyomást kelti, hogy alulról húzzák. Ettől azután felfelé, vagyis felénk menekül. Mindez nem történik meg, ha felfelé horgászunk és akasztunk, mert a hal eleve árral szemben fog menekülni.
Nagy halaknál nehéz előrelátni, milyen küzdőmodorhoz folyamodnak. Ilyenkor a hal erőfölénybe kerül, és csak ügyességgel, furfanggal és türelemmel győzhetünk. Mindig ügyelni kell arra is, hogy a szákolás farok felől történjen. Az azért célszerű, mert a légy ólomsörétje fennakadhat a háló szemeiben. A pisztráng, de más hal is válaszolhat egy utolsó megugrással, és akkor búcsúzhatunk tőle.
Vannak horgászok, akik merítőháló nélkül legyeznek. Ez többnyire azokra a hegyi patakokra jellemző, amelyekben kicsi a pisztrángok átlagsúlya, ezért kézzel derékba kapva is megragadható a hal. Nem vitás, hogy a merítőháló, különösen a bokrok között, kényelmetlen viselet, ám a sportszerű és eredményes pisztránghorgászat lényeges kelléke.
