Kilométereken át nyoma sincs civilizációnak, még kevésbé ártalmainak. Végeláthatatlan nádasok, csatornák, víztükörfoltok. Míg a csónak a hajnali ködfoszlányokon és a harapni való csenden keresztül araszol, olyan érzésünk támad, mintha a régmúlt vizeire tértünk volna vissza. Miközben műcsalink a vizet szántja, felpörög a képzelet, és tombol bennünk az adrenalin. Mert nagy, termetes, hatalmas... aligátor méretű csuka kapására várunk. És nagy az esélyünk, hogy az be is következzen. Nem kell evégett idegen országok távoli tájaira utaznunk, mert mindez itthon történik. A Balkán és környéke legjobb csukás vizén járunk – Bánátban.
Néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt – és még ma is hihetetlen –, hogy tájaink általános haltalanságában halbő, nagy halakban bővelkedő víz alakulthat ki, és egy csúcsragadozó saját birodalmát hozhatja létre. Persze, a véletlenen múlott, és mintegy tizenöt évvel ezelőtt a „víg kilencvenesekben” kezdődött. Többnyire hanyagságból.
A gazdasági válság hatására az écskai halgazdaságban szüneteltették a ponty tenyésztését, a víz és halállomány alakulását pedig az anyatermészetre bízták. Mivel a gazdaság legnagyobb kiterjedésű, mintegy hatszáz hektáros tavát a belső források miatt lehetetlen lecsapolni, hagyták ahogy van. Elburjánzott a növényzet, a víz elvadult, a halállomány fejlődött, és ami a legfontosabb, senki sem bántotta. Az egész úgy fest, mintha a Tisza és a Béga közét évszázadokon keresztül nem háborgatták volna. A növény- és állatvilág – beleértve a vízi madarakat és emlősöket is – valódi csemege a természettudorok számára, és ha a tó nem a halgazdaság része volna, összkarakterei alapján természetvédelmi övezetté is nyilváníthatnák.
Horgászszemmel nézve abban sincs hézag (sőt!), hogy a vidék legjelentősebb „fogd ki, és engedd vissza” csukás vize lett a tóból.
Az ichthyológus szemével
Az életpiramis csúcsát a szóban forgó tóban a csukaállomány képezi. A kettő és négy kiló közöttiek szokványosnak számítanak, de nem ritkák az öt és a tíz kiló közötti példányok. A kifejezetten jó horgásznapok akár több ekkorával is szolgálnak, ami más vizeken a tudományos fantasztikum határát súrolja.
Ennek a ragadozóállománynak fennmaradásának és fejlődésének alapjait abban kell keresni, hogy a tónak igen gazdag a pontyállománya. A vad és a nemes vérvonalból származó egyedek tízkilósai rendszeresek, csúcsnak a tizenöt és a húsz kiló közöttiek számítanak, apró nincs. Emellett színfoltként jelentős a balinállomány, járulékos ragadozózsákmányként leginkább a három–négy kilósak számítanak. A csukaállomány fejlődésének alapját azonban a rendkívül gazdag bodorka és vörösszárnyú-állomány jelenti, az év minden szakában megfelelően terített asztalt nyújtva a csúcsragadozóknak. Ugyanakkor éppen a csukaállomány nyomásgyakorló hatásának tudható be, hogy a jelentős szaporodási eréllyel rendelkező tájidegen fajok – elsősorban az ezüstkárász – képtelenek hátrányos túlszaporulatot felmutatni. A termetes csukák érdeme, hogy a horogra került ezüstkárászok kivétel nélkül az 1-1,5 kilós tartományba tartoznak, ami már csemege a rájuk szakosodott horgászok számára. Ez annak a következménye, hogy a csúcsragadozók nyakára hágnak a nem kívánatos szaporulatnak; amely köztudottan táplálékkonkurrenciával jár; ennek következményeként a teljes állomány alultápláltsága jelentkezik... Tehát kifejezésre jut, és bizonyosságot is nyer, hogy a nagytestű ragadozó nem ártalmas, hanem értéket képvisel.
Mivel a kimondottan nagy csukák alkotta állományra nem jellemző, az „ahány bevetés, annyit kapás”, illuzórikus rávágások sokaságára számítani. Ha öt-hat akad, az már jó. Szabályszerűnek számít, hogy ezek között több lesz az öt kilón túli, mint egy egy kilón aluli. Ebből következik, hogy fel kell készülnünk a rendkívül hosszú kapáscsendekre, és a szabálytalanul bekövetkező kapásciklusokra egyaránt. Tehát mind lélektanilag, mind testileg.
A csúcsfogások és a haltalan napok között igen keskeny a határvonal. Mivel a gyenge haljárású napokon a csuka kizárólag a kora reggeli és a késő délutáni órákban támad, a balsikerhez elegendő, ha lekésünk a reggeliről és rossz helyre állunk be délután. Ehhez hozzájárul, hogy igen sok a halmarasztaló poszt, de ezek nem egyformán szolgáltatnak halat. Az egyenletes – nagyjából egy és másfél méter közötti – vízmélység kizárja a helyek szelektálásának lehetőségét a vízoszlop magasságának alapján. A nádasok, a víz lepte bokrok, a vízi növényzet mezői egyaránt marasztalják a csukát, de csupán ezek peremei adnak sok halat, a dzsumbujban felesleges kísérletezni. De a peremeken is bőven elegendő a 15-20 perc posztonként, egyéb szabály nincs.
Az ipar és a háziipar
Az élő csalihalas csukázást egyrészt helyhezkötöttsége, másrészt darabossága, és nem utolsósorban helyi nemkívánatossága miatt kell mellőzni. Itt a pörgetés és a legyezés a célravezető. Minden műcsalitípus – körforgók, támolygók, gumitáncosok, műhalak… – eleve játékban van, helyspecifikumként azonban ajánlatos a spinnerbait és a jerk típusú műcsalikra helyezni a hangsúlyt. Amellett, hogy ezen a vízen kitűnően vizsgáztak, nem árt tudni, hogy a hazai csalikészítő műhelyek világviszonylatban is bajnokcsalinak számító modelleket gyártanak. Ezek kiválasztása, a kínálat bőségére való tekintettel, nem egyszerű.
Kellő figyelmet kell szentelni a színváltozatok kiválasztására. Általában az úgynevezett ordító színkombinációk a jók – firetiger, fluopink… –, míg erős napsütésben az egyszerű színezetűek a célravezetőek. A műcsali mérete talán még ennél is fontosabb. Ezen a tavon ezt szinte lehetetlen eltúlozni, mivel a csuka itt nagy falatokkal táplálkozik. A 15–20 centis műcsali akár szabványosnak is tekinthető, hiszen a 7-8 kilós csuka az ekkorát gondolkodás nélkül bekebelezi.
Külön varázsa a tónak, hogy lehetőséget nyújt a széles körben egyre inkább eluralkodó legyezőhorgászás alkalmazásának. Bár a helyi legyezés mind az alkalmazott felszerelés tekintetében, mind a használt műlegyek mibenlétében merőben különbözik a pisztrángos vizeken alkalmazottaktól, lényegbeli különbségek a kettő között nincsenek.
Erősebb bot (9–10-es osztály, és kivételesen lehet rövidebb is, akár 2,70-es), nagyobb szakítószilárdságú zsinór (úszó vagy lassan merülő), vastagabb előke (0,50-0,60 mm-es), acélelőke, célszerűen készített műlegyek… ennyi. Ugyanakkor folyton szem előtt kell tartani, hogy még az igen „legényes” legyezőbot is kimondottan hajlékony a pörgetőkhöz képest, a vele való fárasztás páratlan élményt nyújt a horgásznak.
A műlégy vezetésére csukázás alkalmával általánosan az agresszív jelző érvényes, más semmi. Ennél sokkal fontosabb a kreációk mérete és színezete. Elsősorban húsz centinél hosszabb, üvöltő színű sztrímerekre van szükségünk. Fluopink, lángvörös, narancsszínű-fehér változatban, sok csillogó elemmel, elvégre szabadon kreált darabokról van szó. A horog méretével vétek szerénykedni, típustól függően 4/0-8/0-ás legyen.
Ez a sajátságos horgásztechnika folyamatos fejlődésen és változásokon megy keresztül. Míg korábban alkalmazása végett a horgászok – beleértve a hazaiakat is – a nagyvilágot járták, most ugyanezzel a céllal hozzánk jönnek csukázni. Alaszka, Szibéria és a Baltikum helyett Bánátba. Mert itt van mit fogni. És visszaengedik azért, hogy holnap is legyen.
